A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-09-17 / 38. szám
SZABADIDŐ Marion Bach: A türelmetlen örökö/ Werner Schubert nem hitt a közmondásban, hogy a pénz nem boldogít. Szerinte ezt a milliomosok találták ki. Elég gyakran látta képüket az újságokban, de sosem tűntek neki boldogtalannak. Ellenkezőleg. A nejeik is oly gondtalanoknak látszottak, hogy lerítt róluk: rendben vannak a bankszámláik. — Hetty néni is csuda nyugodtnak látszott — sóhajtott fel Werner Schubert. A néni gazdag volt és csaknem nyolcvanesztendős, de még csak nem is gondolt a halálra. — Én is leszek ilyen öreg — mondogatta, ha az újságokban olyasmiről olvasott, hogy valaki a századik szülinapját ünnepelte. — Csak semmi alkohol, semmi cigi, hanem rendszeresen kell fogyasztani a gyógyteát és a fokhagymát. S közben nem jó szemmel nézte Werner egyre növekvő pocakját és fakó bőrét. Wernernek eddig mindennemű kísérlete kudarcot vallott, hogy valamilyen módon pénzt csikarjon ki a nénitől. — Egyszer úgyis minden a tiéd lesz — csicsítgatta ilyenkor. De hát mikor lesz az az egyszer?! Merthogy Hetty néni olyan szívós volt, mint az a rántott szelet, amivel épp a büfében birkózott. Többre ez idő tájt nem futotta neki. A büfé melletti papírkosárból Werner kihalászott egy újságot, és lapozgatni kezdett benne. Egy hír felkeltette az érdeklődését. Lassacskán megfogant az agyában valami. Eljött Hetty néni ideje, csak ő még nem tudott róla. De még lenne egy lehetősége. Még egyszer megpróbál tőle pénzt kérni. Ha nem áll kötélnek, nincs visszaút. XXX — Késtél — jegyezte meg Hetty rosszallón, és szigorúan mérte végig az unokaöcscsét. — A többiek már itt vannak. — Miféle többiek? — kérdezte Werner riadtan, — Elfelejtetted tán, hogy minden csütörtökön meglátogat Ilona és Hannelore? Wernernek ez eszébe se jutott. Ma tehát szó sem lehet arról, hogy pénzt kérjen a nénikéjétől. — Drága Werner! — csicsergett feléje Ilona, s egy pillantással felmérte viseltes zakóját és kitaposott cipőjét. — Csücsüljön ide mellém — mutatott a díványra. Hannelore hideg aszott kezét nyújtotta feléje. — Sápadtnak látszik — jegyezte meg. — Nincs kedve a nénikével tartani? Mit gondolsz, Hetty — nevetett évődve —, már tudja? Hetty a fejét rázta: — Már rég láttuk egymást. — Akkor hát most megmondjuk neki — jelentette ki Ilona. — Az ön nénikéje hosszú útra készül. — Ebben az évszakban? — csodálkozott Werner, s eltolta maga elől a kaláccsal telt tányért. — Épp azért —- bólintott Hetty néni. — A nap után megyünk. Meg aztán úgy vélem, hogy semmi értelme az örökös kuporgatásnak. Utóvégre is a pénz nem minden. Breuer úrnak is ez a véleménye. — Ki az a Breuer úr? — Az öregek klubjában ismerkedtünk meg. Fiatalabb nálunk és nagyon kedves. Jól megnézte magának, amíg a néni beszélt. Hogy áradozott — állapította meg magában. Megpróbálta leplezni dühét. Wernernek eszébe jutott az újsághír. Hetty néni hosszú útra megy, nagyon hosszú útra, de nem Breuer úrral, aki segítene neki elkölteni a pénzét, azt a pénzt, amire neki oly nagy szüksége lenne. Mosolyogva nézett rá: — El kell árulnod, mikor utazol. El szeretnék búcsúzni tőled! XXX Werner megnyomta a csengőt. Egyszer hosszan, kétszer rövidebben. Ezt tudnia kellett Hetty néni minden látogatójának. Hetty néni szemmel láthatóan meglepődött, amikor a szalmavirágból és egyéb száraz virágokból álló csokrot átnyújtotta neki. — A búcsúzásra. Ezek a virágok legalább nem hervadnak el. Ki tudja, mikor látjuk viszont egymást? Hetty néni zavartan tologatta ide-oda a kávéscsészéket. Tejszínhabbal kínálta és kávét öntött neki. Ő meg azon töprengett, miként tudná egy kicsit elcsalni az asztaltól. — Van valami tájékoztatód az útvonalatokról? — Van. Mindjárt megmutatom. Felállt, s ahogy elfordult tőle, altatótablettát dobott a csészéjébe. — Kihűl a kávéd, Hetty néni! A néni egy szuszra kiitta, s fura grimaszt vágott hozzá. — Azt hiszem, ebből a kávéból sem veszek többet. Werner feszülten figyelte. Nem lassúdnak a mozdulatai? — Mégiscsak kimerített ez a készülődés. Azt hiszem, jobb lesz, ha elmégy — jegyezte meg fáradtan... én meg ledőlök egy kicsit. Fel akart állni. Werner gyengéden viszszanyomta a helyére. — Maradj csak ülve! Hozok egy takarót neked. A feje lehanyatlott a párnázott karosszék támlájára. A szeme becsukódott. Werner a nénike térdére terítette a takarót. így már jó. Idős hölgy, aki délután elszunyókált. Kiöblítette a csészéjét. Aztán a zsebéből elővett egy kicsi üveget, és benzinnel meglocsolgatta a száraz szalmavirágokat. Az alacsony gyertyatartót közelebb húzta. A zsebéből gyufát vett elő. Mennyi időbe telik, míg a száraz virág tüzet fog s a szoba lángba borul? Halkan tette be maga mögött az ajtót, és a kocsijához ment. Nem is nagyon óvatoskodott. Még ha látná is valaki, nem bizonyítana semmit. Az ő hibája volt, hogy a néni mielőtt elaludt volna, nem oltotta el a gyertyát? Meg aztán nem írták a múltkor az újságok is, hogy egy asszony az életét vesztette, mert az égő gyertyától tüzet fogott az asztalt díszítő virágcsokor? xxx Szerény temetés volt. Csak néhány szomszéd jött el. Hetty néni barátnői. Meg természetesen Werner, az unokaöccs. Már halkan szólt az orgona, mikor nyílt az ajtó. Feketébe öltözött fehér hajú úr lépett a helyiségbe, és helyet foglalt Ilona és Hannelore mellett. Ez lenne Breuer úr? Valószínű! Szorosan Werner mögött lépdelt a koporsó után, mintha a családhoz tartozna. Összekulcsolt kézzel sokáig állt még mozdulatlanul a sírnál. — Nem is sejtettem — kezdte Werner, ahogy a kijárat felé tartó öregúrhoz csatlakozott —, hogy ilyen közelről ismerte a nénikémet. Breuer úr barátságos arccal mosolygott: — Rokon lelkek voltunk. S mennyi minden volt még előttünk! Mennyire örültünk, hogy együtt megyünk arr,a az útra... — Hát csak menjen egyedül! — mondta Werner otrombán. — El is megyek. Breuer úr kárörvendő pillantást vetett Wernerre: — Az elhunyt akaratát teljesítem ezzel. Nem tudom, tudja-e, hogy egybe akartunk kelni? Ez az út a nászutunk lett volna. — Azt akarja mondani... — ... hogy a nénikéje megváltoztatta a végrendeletét az én javamra. — Maga alattomos csaló! — mordult rá Werner és megragadta a vállát. Breuer úr elnéző mosollyal nézett rá: — A nénikéje biztosan nem feledkezett volna meg róla, hogy eloltsa a gyertyát. Ugyanis pánikszerűen félt a tűztől. Hacsak valaki nem... Wernernek lehullott a vállát markoló karja. Breuer cinkos mosollyal jegyezte meg: — Hja, egyesek vetnek, mások aratnak! Vércse Miklós fordítása J. Polák illusztrációja
