A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-09-17 / 38. szám
RIVALDA C iró k o-Az egészségre vágyó ember nemcsak vitamin-plussz tablettákkal ól, hiszen a test karbantartásánál talán még fontosabb a lélek, a hangulat kondícióban tartása, cirógatása. Számomra ilyen ciróka-plussz regenerációt jelentett. Azt már régen megtanultam, hogy ha az ember egy intézményről sokat meg akar tudni, akkor a portásnál kell kezdeni a kérdezősködést. Hiszen ő mindenkit ismer, mindenkiről szinte mindent tud. A Vidám Színpadon tett látogatásom alkalmával is megkérdeztem hát, milyen az igazgató? — Nagyon rendes — mondja. — Mindenkivel szót tud érteni, de ilyenkor mikor előadás van, akkor ő is csak egy színész. Az igazgatói teendőket kizárólag napközben, fenn az irodában intézi. Mielőtt azonban személyesen is találkoznék Bodrogi Gyulával, a Vidám Színpad igazgatójával, előtte a színpadon "futunk össze". A Leszállás Párizsban című fergeteges vígjáték egyik főszerepében látom őt. Ahogy a színházat, a darabot is a vállára veszi. De nem ám görnyedten, hanem franciás könnyedséggel egy percre sem lazuló, lankadó humortűzijátékkal. Mindent eljátszik, amit a szerző beleírt a darabba, és mindent, amit bár nem írt bele, de beletartozik. Rekeszizom-sokkoló fölpörgetett komédia az ötletek ezernyi sziporkáival. Amennyiben még erőmből tellett, megszámoltam, hogy csak az előadás végi meghajlásnál több mint húsz apró ötlet izzította a szűnni nem akaró vastapsot, s mire az elhalt, mi már a színház társalgójában ülünk szemtől-szembe két előadás között. A hang keveréke a Seress Rezső-i rekedtnek és a késői kamaszos utánmutálónak, az arc meg csak annyiban változik, amennyit az idő erőszakosan rákónyszerít. Mindkettő barátságos és kedves. — Nincs sok időnk, mert mindjárt kezdődik a következő előadás, azért csak tessék, kérdezzen. — Hogyan szereti, ha szólítják, igazgató úr, művész úr, netán Gyula, Gyuszi? — Nekem teljesen mindegy, mindenre hallgatok. — Mire gondol két nehéz előadás között? — Hát gondolni éppen semmire sem gondolok. Ezt a rövid időt megpróbáljuk pihenéssel eltölteni, de nem túl nagy pihenéssel, hogy nehogy megszokjuk. Azelőtt Shakespeare-t játszottunk öt felvonásban, ez a két előadás meg két-két részben csak négy... — A meghajlásnál megszámoltam, legalább húsz ötlet volt benne. Kitől származnak ezek? — Ezek úgy közbejönnek. Próba p lu//z... közben, munka közben, előadás közben. Mindig adódik valami. — Egyébként hogy érzi magát, van valami gondja mostanában? — Köszönöm, jól vagyok, hála Istennek. Hát gond, az mindig van. Egy színházban mindig van gond... — Mint igazgatónak vagy mint színésznek van több gondja? — Mint igazgatónak. Mint színésznek vajmi kevés gondja van az embernek. A munka sohasem olyan vidám, inkább az eredmény a vidám. Itt a közönségnek kell vidámnak lennie, nem nekünk. Aztán ránkragad a közönség jó hangulata és akkor mi is vidámak vagyunk. #— Azt tudom, hogy felesége Voith Ági és van egy felnőtt fiuk, Adám, de nem tudom milyen kocsija van... — Nekem most Mazda kocsim van, és nagyon szeretem. — Unoka még nem várható? — Hát remélem egyszer majdcsak nagypapa leszek... — Ön általában vidám szerepeket játszik, de a televízióban láttam Seress Rezsőként, s ez nem vígjátéki szerep. Hogy érezte magát mint Seress Rezső? — Nagyon szerettem ezt a szerepet. Nekem, mint színésznek, nincs különbség a szerepek között. Ezt is ugyanúgy játszottam, csak ennek a közönség számára komolyabb a tartalma. Játszani nem nehezebb és nem könnyebb. Talán inkább a másik nehezebb, mivel a vígjátéknál a közönségnek azonnal reagálnia kell. Ha a közönség nem reagál, akkor nem jól játszunk. — Egy időben nagyon sokat szerepelt filmekben, most meg nemigen. Mi ennek az oka? — Tévéfilmben játszottam, de mostanában nem is tudom, mikor forgattam mozifilmet. Nem is igen láttam az utóbbi évek filmtermését. De hát a filmnél kialakulnak ilyen gárdák, akik a filmet csinálják. Azelőtt mi voltunk egy ilyen gárda, most egy ilyen másik, fiatalabb nemzedék jött. — Nem gondolja, hogy most volna a legnagyobb szükség vidám filmekre, amikor az élet egyre szomorúbb a többség számára? — Szeretném, hogyha lennének ilyen filmek, vágyom is rá, hogy bennük játsszak, de úgy látszik, hogy erre nincs keret. — Tudom, hogy önnek hobbija a vadászat... — Igen, most jelent meg egy könyvem is, az a címe A vadász néha főz is... A könyvnapra jött ki a könyv. Ebben vannak receptek, de nemcsak azok, hanem vadásztörténetek, és nemcsak vad receptek. — Mikor lőtt utoljára bakot? — Mikor lőttem utoljára bakot? Hát már régen, egy-két éve, nem is tudom... — És a színháznál? — Ó, hát ott gyakran. Ez azzal jár... — Ön szerint miben volt eddig a legnagyobb sikere? — Az én életem elég szerencsésen alakult, Isten megsegített. Elég sokat játszottam. Ha visszafelé kezdeném sorolni, akkor az imént látott Leszállás Párizsban, A kaktusz virága, de nem érdemes sorolni, mert rengeteg jó szerepet kaptam és játszhattam. — Ha úgy érzi, hogy a következő kérdésem kellemetlen vagy sértő, kérem utasítsa vissza. Az ön első felesége, Törőcsik Mari most a kollégája lett, szintén színházigazgató. Hogyan fogadta a hírt? — Ugyan, miért lenne kellemetlen a kérdés? Én azt mondom, mindenkit előbb-utóbb utolér a sorsa. Eddig ő volt az elkényeztetett színésznő, most neki kell majd másokat elkényeztetni. — Művész úr mit kívánna, ha hármat kívánhatna magának? — Egészséget, egészséget és ... egészséget! Tovább nincs idő beszélgetni, mert megszólal az első csengetés. — Ha itt tud maradni, kérem, nézze meg az éjszakai előadásunkat is. Szigorúan 18 éven felülieknek szóló kabaré! — mondja, én meg talán életemben először örülök annak, hogy már felnőtt vagyok. Beke István
