A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)

1993-09-10 / 37. szám

EGTAJAK A ROMLOTT MAGVAK KIDZSIMA HADZSIME Rövid történet háborús ifjúságunk temetésére A fiatalember, ha jól emlékszem, tizenkilenc éves volt. Anpodzsi Tamocunak hívták. Do­­gennek, a Zen-szekta egyik, XIII. századbeli alapítójának volt hithű követője, noha ősei nem voltak papok. 1945-ben történt, hogy az ezüstszárnyas amerikai bombavetók rárontottak a japán égre, ahogy a hangyabolyos halott fába belekap a fűrész, s a robbanó- és gyújtóbombák felger­jesztették az Anpodzsihoz hasonló Ifjú hazafiak romantikus érzéseit. Együtt laktunk a kollégi­umban, amelynek hallgatólagos törvény szerint szigorú hagyománya volt, hogy asszony nem lépheti át a küszöbét. Nem szerettem Anpodzsit ezért a regé­nyességéért Főleg azt utáltam, hogy olyan magabiztosan tud elmerülni a buddhista szemlélődésben. Bár mindketten telve vol­tunk vakmerő kamaszos ábrándokkal, én nem voltam olyan ártatlan, mint ő. És arra gondoltam, hogy megtréfálom. Egy napon Anpodzsi keskeny borítékot talált a vívósisakjában. Mit sem sejtve arról, hogy került hozzá, sietve felkapta, bedobta izzadt ingébe, hogy a bőrére tapadt; úgy indult a mosdó felé, hátán érezve társai gyanakvó tekintetét. Amikor a fülkében felbontotta a levelet, az történt, amitől előre félt, s amiről reszketve gondolta, hátha mégsem igaz. A levelet női kéz írta. Anpodzsi rásimította a papírt a vékony falra, és szembenézett vele. A levélben ez állt; "Le a háborúval! Éljen Lenin!” A halvány felirat, melyet vastag festékcsíkokkal összemázoltak,_ Anpodzsinak akkor, semmit sem mondott. így az első levél odaveszett valahol a mosdó orrfacsaró búzében. De a nyíl már célba talált. Többféle kézírást tudok utánozni. Most finom, nőies betűkkel írtam, s a japán folyóírás olyan érzéki nőre engedett követ­keztetni, aki minden kacérság nélkül is felébresztheti egy fiatalemberben a vágyat. A tréfát egyik barátommal csináltuk tovább. Ó lett a cinkostársam. Milyen mulatság volt ez akkor, mikor a háború éppen döntő szakaszba érkezett. Milyen mulatságos volt vizsgálgatni egy fiatalembert, aki olykor gondolatokba merülve járt köztünk, éretlen szerelmével. Néha, németórák alatt, vagy amikor éppen fenyőgyökeret ástunk ki a Hibari-hegy lábánál (hallottuk ugyanis, hogy a repülőmotorhoz szükséges kenőolajat fenyőgyökérből fogják kivonatolni), Anpodzsi eltűnődött, és szórako­zottan bámult egy pontot az égen. ASIBIKI NO JAMADZSI KOENTO SZURU KIMIO KOKORO NI MACSITE JASZUKEKUMO NAS­­Jl. Míg várom, hogy a hegyen átkel, vágyódó szívem sosem nyughat. Az efféle hagyományos Waka-verseket Anpodzsi büszkébben és hir­telenebből citálta, mint akármelyik német Lied-et. Harmadik levelünk éppen ezt a Waka-verset tartalmazta, finomabb betűkkel, mint amilyeneket. Anpodzsi valaha is látott. Ez a szívébe talált. Érezte, hogy ellenállhatatlanul vonzódik a lányhoz, aki a kedvenc versét írta bele a szerelmes levélbe. Meghalni a hazáért: az örökké élni, nem igaz? Igen, a lány helyeselni fogja, bár nem érti a szavak teljes jelentését. A szavak előugranak, mielőtt lát­szanának. És akkoriban átitatódtak a népszerű gondolattól: "Merj meghalni hazádért." Mi pedig, én és a cinkostársam, a harmadik levélben megjelöltük a helyet, ahol a negyedik levél észrevétlenül fellelhető: egy járdakő hasadékában, közvetlenül a kollégium hátsó kapujánál. Milyen idegesen indult a negyedik levélért. Mint a gyík, úgy osont le a kőhöz, kikapta a levelet a hasadékból; de nem bontotta ki mindjárt. Egy percre, alig észrevehetően görcsbe rándult az arca. Mi pedig, én és a cinkostársam, olyan izgalomba jöttünk, mintha párzó állatok sziszegését hallgatnánk. Amint a kollégium mögötti hegyoldal fái közül figyeltük őt, lassan az az érzésünk támadt, hogy meg kellene állítani ezt az otromba tréfát. De nem tudtuk többé megállítani. Olyan volt, mint a lejtőn leguruló szekér, mely megvadul, ha lök rajta egyet valaki. A kőhasadékba rejtett válaszlevélben azt olvastuk, hogy Anpodzsi eltökélte: beáll Kamikaze-önkéntesnek, a légi­flotta öngyilkosjelölt pilótái közé. Bűnösnek éreztük magunkat, de nem tudtuk a játékot abbahagyni. Cinkostársam kijelentet­te, hogy a lány olyan tiszta lelkű és szenve­délyes lesz, amilyet csak tudunk csinálni belőle. — Heidenröslein — mondtam. De nem hiszem, hogy felfogtam volna az akkoriban tanult goethei szó jelképes értelmét, hogy ily módon palástolhassam bűntudatomat. Akár­hogy is volt, Anpodzsi követte az utat, amelyet kiszabtunk neki. Önkéntelenül is megalkottuk egy bábjáték szerelmi kettősét, és a főszereplő egyre jobban ellágyult. Jobban ellágyult, mint akármelyik más fiatalember, aki a behívóját várja. Általában a diákok, mikor ész nélkül belerohannak a végzetes arcvonalba, szigorú­ak és szépséges tekintetűek. Anpodzsi inkább átszellemült volt. Legalábbis mi annak láttuk. — Ássátok ki szépen — mondta a lézengő alsósoknak, rámutatva egy fenyőgyökérre. De sosem szidta össze őket. Nyilván jól tudta, hogy az erőltetett munka semmit sem ér. Minthogy a levelezés titkos jellegére gondo­san ügyeltünk, a bevonulás előtt csak levélben tudott szerelmet vallani. Pontosan eszébe véste az általunk kitalált képzeletbeli lány életkorát, ízlését és jellemét. Hogy éjszakákon és nappalokon át miféle arcot és milyen testet álmodott neki, azt nem tudom. De elküldte a lánynak az utolsó levelet, és mi kénytelenek voltunk elfogadni. Ha hiszünk a levélnek (és ■* r\A UCT

Next

/
Oldalképek
Tartalom