A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-09-10 / 37. szám
VÁNDORLÁSOK Athoszl Idill meg sem az oszmán, sem a német birodalom. Athoszon menedékre talált a bizánci kultúra, felvirágzott a festészet, a könyvtárak megőrizték az értékes ősnyomtatványokat és kéziratokat. Lehetséges-e azonban a 20. században hermetikusan elzárkózni a világ elől a modem Európa legforgalmasabb útvonalainak közelségében? Nem nehéz ellenállni egy isten nélküli világ kísértéseinek, annál nehezebb azonban az általa nyújtott kényelemnek. Végül is az ember szívesebben alszik egy szivacsmatracon, mint egy fapriccsen. Dafní szigetén szádunk ki; babértól kellene illatoznia. Dafní a görög nyelvben babért jelent. Athosz fővárosa, Karié egy álmos kisváros. Csak akkor élénkül meg, ha a Dafníról idevezető egyetlen országúton feltűnik a szokásos autóbuszjárat. A szerzetesek után kiszáll néhány törődött turista, aki tanácstalanul nézegeti a szerteszét található romos épületeket, a vadszőlővel befutott kolostorfalak maradványait. Minden egy régi virágkorról, anyagi bőségről árulkodik... Ma a szerzetes köztársaságban ezer szerzetes él, kétszázan közülük Kariéban. A diamonitrion megszerzése után a turisták szétszóródnak a környező kolostorokban. A hatvanas évek végéig szabad volt a belépés Athoszra. Aztán az érdeklődők száma, akik látni akarták "Európa legfurcsább helyét", annyira megnőtt, hogy lehetetlenné tette a vendégek fogadását, bár e hely éppen szíves vendéglátásáról nevezetes. Az ortodox pravoszláv egyház bástyája ma elsősorban a hithű, azonos hitet valló embereket és a teológusokat vonzza a félszigetre, de szomjukat oltja a tudásra éhes művészettörténészeknek is. A filológusokat kéziratok és könyvek halmaza várja. Nem kevesen vannak a kíváncsiak és kalandra vágyók sem. Lelassul az idő, ami Athoszon sem állt meg, csak alkalmazkodott a szerzetesek elmélkedésének és a viaszgyertyák imbolygó fényének ritmusához. Pontosan 13 napot késett — a félszigeten az időt a Julianus-naptár szerint számítják. Amikor meglátogattam Iviront, az volt az érzésem, hogy egy tibeti kolostorba kerültem; a vastag, magas falak, a fából emelt melléképületek, a magas, keskeny ablakok, az udvaron heverő favilla erre emlékeztetett. Mint a többi monostorba, ide sem vezették be az elektromos áramot. A központi templom 11. századból származó freskói Athosz legértékesebb kincsei közé tartoznak. A falakról Platón, Arisztotelész, Plutarkhosz és a szentek alakmása néz vissza ránk. A monostorba látogatókat a hagyományos ételekkel kínálják: kis tányér zöld olajbogyóval, amelyhez juhsajtot, fehér kenyeret, bort vagy vizet adnak. A tiltás a nőnemű ételekre, tehát a tejre és a tojásra is vonatkozik. A látogatót fogadó szerzetes első kérdése mindig ugyanaz: "Ortodox hívő Ön?" Igenlő válasz esetén a zarándokkal külön foglalkoznak, s a kolostori elöljáróságra vezetik, ahol megbeszélik a napirendet. A nap pirkadattól napnyugtáig tart. Hajnali háromkor van az első istentisztelet, utána a szerzetesek dolgoznak; olajbogyót, fát, bort árusítanak, vagy a monostorok körüli munkákat végzik. Vannak olyan kolostorok, ahol közösen végeznek mindent, máshol mindenki önállóan dolgozik, csak az ima és a misehallgatás közös. Az Ivironban töltött egy nap alatt még megismerkedtünk a falra kifüggesztett figyelmeztetésekkel, miszerint tilos a szerzetesek fényképezése, hiányos öltözékben pedig még az utcán sem tartózkodhat az idegen. Az utolsó vacsorára emlékeztető hosszú asztalnál elfogyasztottuk szerény vacsoránkat, és visszatértünk a cellába. Másnap az ideérkező kis gőzös új utasokat hozott, mi pedig elindultunk visszafelé. Egyórai út után megérkeztünk Uranupoliszba. A Lidé a zemé nyomán feldolgozta: OROSZ MÁRTA Paraguay vázlatos Különös és szinte megmagyarázhatatlan a dél-amerikai országoknak a Magyarország, a magyarság iránti vonzalma. Ennek számtalan megnyilvánulását legszebb emlékeikként őrzik a mindenkori odautazók. Buenos Airesben például egyegy utcanév emlékeztet Budapestre, illetve Magyarországra! (Calle Budapest, Calle Hungría). De bármennyire is hízelgő ez a felismerés, egészen elhomályosodik amellett, amit Montevideo, Uruguay fővárosa produkál számunkra: sok ezer kilométernyire Európától, a Rio de la Plata közelében — akár hihető, akár nem — található a Huszárok utcája, a Hungária utca, mi több, egy Kossuth Lajos utca, s még egy, a "Calle Debaly", azaz Debály Ferenc József utcája! Ez a kivételes gesztus önkéntelenül is eszembe juttatja a kassai Ady és József Attila utcát, amelyek inkább a megcsúfolás, mintsem a tisztelet erejével hatnak... Lehet, hogy némiképpen magyarázza, de az is lehet, hogy csak tovább bonyolítja e feltétlen szimpátia kérdését az a megmagyarázhatatlan jelenség, hogy a dél-amerikai mesék és mondák elvarázsolt helyszíne, a csodák Óperencián túli tartománya legtöbbször Magyarország! E rövid bevezető után kanyarodjunk vissza a montevideói utcanévtábla névadójához, az 1791- ben született Debály Ferenc Józsefhez, aki 1805-től az osztrák hadseregben szolgált 16 és fél esztendőn keresztül, majd saját kérésére leszerelt, hogy Lipcsébe menjen, magasabb zenei képzettség megszerzése céljából. Következő állomása Bécs volt, ahol a Hofburg zenekarában kapott állást. Ezt követően Olaszországban telepedett le, ahol a piemontei lovasezred, majd a királyi testőrség zenekarának karmestereként említik őt a korabeli feljegyzések. Egy merész elhatározás nyomán, immár 47 évesen, feleségével és hat gyermekével együtt, Debály Ferenc József hajóra szállt és elindult Brazília felé. Mivel az adott időben Brazíliában sárgalázjárvány tombolt, a zeneszerző vitorlása nem köthetett ki sem Rio de Janeiróban, sem Santosban. így történt, hogy a végállomás Uruguay fővárosa, Montevideo lett. Teljes volt az öröme, miután elhelyezkedett a montevideói Casa de Comedia zenekarában, ahol bemutatkozó díszelőadásán óriási sikert aratott szólójátékával. Amikor néhány hónap múlva Rosas csapatai betörtek Uruguayba, Debály haladéktalanul önkéntesként jelentkezett az új haza védelmére. Amikor erről a lépéséről tudomást szerzett a köztársasági elnök, Fructuoso Rivera tábornok, magához kérette Debályt, s azonnyomban kinevezte tábori zenekara karmesterévé. Debály, a napóleoni háborúk veteránja 1839. december 29-én élte át első, Cogancha mellett vívott csatáját, ahol egy máig emlegetett hőstettet is végrehajtott. A győzelmes kimenetelű magyar történelme csatát a "Himno a Cogancha" című művében örökítette meg a maestro. A mű sikere természetesen nem maradt el. A Himno a Cogancha azóta is csaknem állandóan műsoron van Uruguayszerte. Debály rengeteget dolgozott. Az eseményekből következő teendői mellett szüntelenül komponált. Sajátos, elragadó zenéje gyorsan népszerűvé vált Dél-Amerika szerte. Uruguay kedvenc zeneszerzője 1859-ben hunyt el. Zenei hagyatéka 143 különböző műből áll. Zenetörténészek, köztük Lauro Ayestarán is egyértelműen állítják, hogy Debály Ferenc József kora legtehetségesebb és legképzettebb zenésze volt Dél-Amerikában! Ezek után igazán itt az ideje elárulni, hogy az Uruguay nemzeti himnuszt 1841 -ben költötte Debály Francesco Acuňa Figuerola szövegére. A himnusz eredeti kézirata mind a mai napig Debály unokájának, Don Luis Debalynak a birtokában van. A paraguayi nemzeti himnusz zenéjét ugyancsak Debály Ferenc József szerezte 1846-ban, Montevideo ostroma idején. Személyes elismerését kívánta tolmácsolni szerzeményével a hős nemzet iránt. Ezt a nemes gesztust igazolja egyebek között Juan Max Boettner "Musíca y músicos de Paraguay" című műve is. Ez volt tehát az előzménye annak, hogy Debályról utcanevet kereszteltek el Montevideóban, sőt, emlékművet emeltek a tiszteletére. És még nincs vége. Úgy látszik, hogy népeinket csupa felemelő kapcsolatra kötelezte el a sors: Latin-Amerika legmakacsabb diktatúrája nem adta meg magát könnyen. Paraguay egész eddigi történelme során először tartottak az országban szabad és demokratikus választásokat, amelyek eredménye azonban azt mutatja, hogy hosszú még az út a demokráciáig. Paraguay 1811-ben nyerte el függetlenségét Spanyolországtól, és az ország lakosai sem előtte, sem az azóta eltelt 182 évben nem kóstolhattak bele a szabadságba. Egyeduralmi rendszerek és véres katonai puccsok követték egymást, míg végül 1954- ben Alfredo Stroessner tábornok ragadta kezébe a hatalmat, s tartotta meg 35 évig. Diktatúrájának a hadsereg főparancsnoka, Stroessner kedvenc tábornoka, Andres Rodriguez vetett véget 1989-ben, s a véres katonai hatalomátvétel óta Stroessner Brazíliában él száműzetésben. A mostani választásokon a "befutó" a magyar származású Carlos Wasmosy lett, aki a Colorado Párt színeiben indult. Juan Carlos Wasmosyt gyakorlatilag tiszta többséggel választották a négy és félmilliós ország államfőjévé. Személye mindenképpen biztató, arról nem is beszélve, hogy ötven év után, egy magyar ember lett Paraguay első nem katonai vezetője. CÚTH JÁNOS A HFT -3
