A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-09-03 / 36. szám
KRONIKA TelepüléslexiHon MAGYAROK NYOMÁBAN — A POZSONYHOZ CSATOLT KÖZSÉGEK OROSZVÁR (Rusovce) A település annak ellenére, hogy Ligetfalu szomszédságában volt, nem is tartozott Pozsony vármegyéhez. A települést Fényes Elek német-horvát városnak mondja. Moson vármegyében az egyik Dunaág mellett terült el. A település 1973-ig önálló község, ekkor csatolták Pozsonyhoz. Helyén a római korban a Gerulata néven ismert település volt. A monda szerint nevét Zoltán fejedelem idejében, 946-ban idetelepült fehéroroszokról kapta. 1271-ben Ottokár cseh király romboltatta le. A vár a tatárjárás után épült. A települést a 13. században az Oroszváry család bírja. 1498-ban királyi rendelettel a pozsonyi harmincad fiókhelye. 1502-ben Ulászló a várat és a várost is Warson Orsó Leának adományozta. 1627-ben készített pecsétje igazolja, hogy Oroszvár a 17. század elejétől mezővárosi rangban álló település. 1718-ban a Zichy család a birtokosa. Egykori várának utolsó tornyát 1798-ban rombolták le. Lakosai a 18. század elejétől horvátok voltak. A város német neve Rossenburg, várának neve Carlburg volt. 1947-ben került Csehszlovákiához. A településnek jelenleg 1765 lakója van, ebből 453 magyar nemzetiségű. Polgármestere Veselovský Alojz. MKDM és Együttélés helyi csoport egyaránt van a városrészben. A Csemadoknak 170 tagja van, elnök Bartalos Pál. POZSONYPÜSPÖKI (Podunajské Biskupice) Régi német település, amely a 13. század elején az esztergomi érsekek birtoka és lakóhelye volt. Bél Mátyás is ernlíti az esztergomi érsek díszes kastélyát és a község más csinos épületeit, műkertjeit, körfalait. Az 1553. évi összeírásban szereplő adatok szerint az érseknek 41 portája volt itt. Későbbi birtokosai közül meg kell említeni az Ormosdy, Chernél, Albert és Galgóczy családot. A falu templomát már 1229-ben említik. A falut a gyakori árvizeken kívül 1859-ben tűz pusztította. Határában a Thököly-lázadás alatt kisebb ütközet volt. Püspöki lakosai a 16. században vámmentességet élveztek, ekkor a település mezőváros volt. Püspökinek 1851-ben 1199 lakosa volt. A mostani adatok szerint a régi Püspökinek 7900 lakosa van, ennek 49 %-a magyar nemzetiségű. A lakóteleppel együtt a lakosok száma 21 107, ebből 3298 (15,6 %) magyar anyanyelvű. A városrészben az MKDM-nek és az Együttélésnek is van helyi szervezete. A polgármester Nagy Vilmos mérnök. A 370 tagú Csemadok szervezet elnöke Jégh Izabella. VEREKNYE (Vrakuňa) 1290-ben említik Verekene néven. Zsigmond király oklevele 1410-ben Vretendorf német alakban említi. 1373-ban Vereknyei Lőrincz itteni birtokrészét, a Csalló folyón szedett vámmal együtt zálogba adja. Öt évvel később az itteni rév is említve van. 1392-ben Zsigmond király Pozsony városának adományozza itteni királyi birtokrészét. 1453 előtt Rozgonyi György és fia Sebestyén, erőszakosan foglalták el a vereknyei királyi birtokot. Czobor Imre 1490-ben várat építtet ide, de azt Beatrix királyné leromboltatja. 1492-ben az itteni birtokot II. Ulászló elzálogosítja a Szentgyörgyi és Bazini grófoknak. Utánuk a birtok a Pálffyak tulajdonába kerül. A falu neve ekkor Frgendorf volt, német lakossággal. E falu határában feküdt egykor Myr község is, melyet már 1290-ben említenek. Vereknye hídjáról is van említés: az 1683-as hadjárat alatt elpusztult, 1764- ben építették fel újra. Szép fahídját Fényes Elek is említi. A városrész lakosainak száma 18 128, ebből magyar nemzetiségű 1527 (8,4 %). Polgármestere Katarína Lackóvá. A 100 tagú Csemadok szervezet elnöke Mázsár László. Az Együttélésnek helyi szervezete van a városrészben. Összeállította: Görföl Jenő A szlovákiai magyarság sorsa A nyolcvanas években történt, hogy a féléves részképzésre Szegedre érkező egyetemistáinkat így fogadta a kollégium portása: Megjöttek a szlovák kislányok. Hasonló élményük nyilván másoknak is volt, hiszen a magyarországiak szemében általában mi csehek vagy cseszkóiak voltunk; léptennyomon azt kellett tapasztalnunk, hogy nem tudnak rólunk semmit sem. Az utóbbi években kissé változott a helyzet, az átlag magyar állampolgár azonban így is csak töredékes információkkal rendelkezik rólunk. Ezért üdvözlendő a Bereményi Kiadó tette, hogy az Illyés Alapítvány támogatásával kiadta Vígh Károly könyvét, a Szlovákiai magyarság sorsá-1. A szerző a téma jó ismerője, hiszen az események nagy részét nem könyvekből tudja, azokat szülei és részben saját maga is átélte; ennek ellenére mindvégig tárgyilagos hangon számol be a szlovákiai magyarság hányattatásairól. A könyv időrendi sorrendben követi az eseményeket, a hangsúly az 1948-ig terjedő korszak bemutatásán van. A szlovákiai, az erdélyi, de a délvidéki magyarság önálló történelme "hivatalosan" az első világháborút lezáró békeszerződésekkel kezdődik, Trianon azonban csak ebből a szempontból a kezdet. Valójában egy hosszabb folyamat végpontjáról van szó; az első fejezetben ezt a Trianonhoz, a Monarchia megszűnéséhez, Magyarország feldarabolásához vezető folyamatot vázolja fel a szerző. A második fejezet az 1918. október 28-i prágai deklaráció és a trianoni békeszerződés 1920. június 4-i aláírása között lezajlott eseményeket ismerteti; ezt követi hat rövidebb fejezet a magyar kisebbség 1918— 1938 közötti életének néhány fontosabb területéről (politika, gazdaság, kulturális élet, iskolaügy, színjátszás, sport). Az 1938—1948 közötti mozgalmas évtized főbb történéseivel három részben (A szlovák bábállam, A kassai programtól a lakosságcseréig, A csehországi deportálás és a lakosságcsere) ismerkedhet meg az olvasó. A második világháború utáni Csehszlovákia történetének két meghatározó eseménye a prágai tavasz és a "bársonyos forradalom", az általuk határolt két korszak bemutatásával zárul a monográfia. Több mint hetven év eseményeit egy rövid 180 oldalas könyvbe besűríteni nagyon nehéz; még nehezebb ezeket úgy bemutatni, hogy hátterük és összefüggéseik is feltáruljanak az olvasó előtt. Más szakember nyilván kissé másképp, más hangsúlyokkal dolgozta volna fel a témát; a könyv vitathatatlan erénye azonban, hogy jó áttekintést nyújt a szlovákiai magyarság történelméről. Bár a szerző munkáját elsősorban a tájékozatlan, de a kisebbségi magyarok iránt érdeklődő magyarországi közönségnek szánta, a monográfiát haszonnal forgathatjuk mi, szlovákiai magyarok is, ugyanis itt együtt, megfelelő történelmi-politikai kontextusba helyezve olvashatjuk mindazt, amit részleteiben más monográfiákból, tanulmányokból, cikkekből már esetleg ismerünk. Ezzel kapcsolatban érdemes kiemelni azokat a fejezeteket, melyek a csehszlovákiai magyarság első köztársaságbeli politikai és gazdasági helyzetét elemzik, hiszen például a szlovákiai földreform következményeiről, a magyar bankokról és szövetkezetekről aránylag keveset tudunk, ezek a kérdések lényegében csak a legutóbbi időkben kaptak publicitást. Csoóri Sándor az előszóban azt írja, hogy a könyv alcíme ez lehetne: tankönyv a nemzetnek. Találó megállapítás. Vígh Karoly monográfiája valóban olyan könyv, melynek könyvespolcunkon van a helye. szg m A HÉT