A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-08-27 / 35. szám
ÉGTÁJAK közük. Azon a délelőttön viszont a matematikatanár az einsteini világképet magyarázta nekik, és azt mondta, hogy a világ végtelen, de nem határtalan, vagy így valahogy, és Edi úgy hallgatta, mint valami új evangéliumot, és aztán hidegen azt kérdezte, hogy akkor hát ebben a világban hol van még hely Isten számára, és a matematikatanár mosolyogva a hitoktatóhoz utasította, Edi pedig délben elvált az osztálytársaitól, és elindult magában a hídhoz, és még egy utolsó kísérletet tett, hogy megtalálja, amit keresett. Mindent akartál, vagy semmit, Edi, kisfiam, de ez nem volt helyes, az ilyesmit nem lehet erőltetni, csak egy kevéske alázat hiányzott belőled, és egy kis bizalom anyádhoz, miért nem fordultál hozzám, Edi, miért nem, miért nem az anyádhoz fordultál, Edi?" * * * "Ed, az öcsém, olyan fiú volt, akár a többi, talán valamivel tehetségesebb és finomabb alkatú, de ez volt az egyetlen különbség. Szeretett játszani, szeretett a motorján száguldani, váltogatta a hobbijait, ugyanazt csinálta, amit a többi. Voltaképpen fiatalabb volt a koránál. Akkor kezdődött a baj, amikor összekerült a lányokkal. Remek alakja volt Ednek, és minden ujjára tízet kaphatott, és kapott is. Csakhogy sosem volt megelégedve. Amit adtak neki — és ez nem volt kevés, több nem is telt tőlük —, nem elégítette ki. Többet akart, szerelmet akart, bár ezt maga sem tudta, mindenesetre a szerelem szót sosem használta. Szerelmet várt olyan lányoktól, akik nem tudják, mi az. Ez törte össze. Hiszen még nem volt érett, szellemileg, úgy értem. Két lány volt az osztályában. Vihogtak, amikor az osztályfőnök közölte vele, hogy rossz jegyei miatt esetleg nem juthat tovább a felsőbb osztályba. Ez a vihogás lett a veszte. Túlságosan ritkán ügyelünk a kis dolgokra, egy szóra, egy pillantásra, egy mozdulatra vagy kuncogásra, különösen Ed korában. Ami történt, a lányok lelkén szárad, de ők nem tudnak róla. Ártatlan kis állatkák." * * * "Marhaság. Eddi barátom, két d-vel, nem keresett az már semmit, sehol, azt ugyan holmi kis vihorászás nem készítette ki. Rég megtalálta ő már, amit keresett. Tudta már, amire kíváncsi volt, akárcsak mi valamennyien. Régóta tudta, hogy semminek sincs értelme. Még egy kicsit próbálkozott, egyszer itt, egyszer ott. De neki aztán mindegy volt, hogy a mopedre fekszik-e rá, vagy egy lányra. Csak addig érdekelte, amíg tartott. Minden sikerült neki, amibe belefogott, de nem telt benne öröme. Hiszen úgy sincs értelme semminek. Akkor meg mire jó az egész? A rossz jegyeket év végéig fél kézzel is kijavította volna. Hogy éppen aznap követte el, az csak azért volt, hogy félrevezesse az öregeket. Az osztály legjobb tanulója egypár rossz jegy miatt öngyilkos lett. Ez paradoxon, és ő szerette a paradoxonokat. Irigylem, mert vagányabb volt, mint mi valamennyien, mert volt bátorsága ahhoz, amihez nekem sosem lesz. Hát ilyen volt a mi Eddink, két d-vel." BABITS MIHÁLY Búcsú a nyári laktól Búcsúznunk kell újra, kicsi ház, s egyre nehezebb a búcsuzás. Hányszor látlak, ki tudhatja, még? Hány nyarat fog adni még az ég? Az idei zord volt és fukar. Kárpótolni talán most akar. De pávázhat a nap tolla már: kései nyár, nem igazi nyár. Óh e párás, pávás lomhaság! Félszegen nyújtózik a faág s olyan tarkák, merevek a fák, ahogy pingálná egy kisdiák. Mint a dróton csüggő művirág, lanyhán ling-lóg szárán a virág, s néma s fényes az egész világ, mint üveg alatt egy mű-világ. Mint egy akvárium fenekén, idegen nagy csendben járok én. Körülöttem sok halk szörnyeteg, jövőm félelmei, lengenek. Isten veled, kicsi hegyi ház! Nem soká tart már a ragyogás. Szétroppan a kék üveg, az ég, beszakad a zápor és a szél. S én futok, mint aki menekül, mint ki nem bírja ki egyedül, mint vihar jöttén a kósza juh nyájat keres és karámba bú. Én tudom, hogy ez a béna csend, ez a vak fény gonoszát jelent. Jön az ősz és életem is ősz: Óh jaj, mit hoz őszömnek az ősz? Ha egyszer a förgeteg beront, mit ér, hogy ily tarka-szép a lomb? Ami legszebb és legpirosabb, az fog hullni leghamarosabb. Remegnek a gyenge levelek, mint siralomházban a fejek. Az egész táj szép siralomház. Isten veled, kicsi nyári ház! Engem a város karáma vár. Te itt maradsz, őszi tarka táj, eldobott rajz, míg majd a vihar letöröl nedves spongyáival. Lékai Ottó fordítása A HÉT 1*
