A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-08-20 / 34. szám
ÉGTÁJAK KÓSTOLÓ A MAGYAR NOVELLAIRODALOMBÓL Tanuzás van a járásbíróság előtt. Szokásos úgy: a pusztaszéli magyarok összeverekedtek a csárdában és hátszúrás is történt. A legénység, amely annak idején megvadultan marta egymást a csárdában, ezúttal nem tud semmiről semmit, ellenben tagad, mint a jégeső. Hogy miként tagad a jégeső, azt nem tudja senki, de így szokás mondani. Általában ezek a csárdabeli lacibetyárok, mikor a törvény elé kerülnek, igencsak gyávák és szégyenletes módon hazudnak. Lehetőleg kennek egymásra mindent, ami csak kenhető és borzasztó nagy igyekezettel vannak az iránt, hogy valamiképpen a bíró az ügyben ki ne okosodhasson. Egyik sem vállal semmit. Surbankó legény mind, katonasor alatt még egyikük sem volt, afféle fiatal. Tömörkény István (1866—1917) idomtalan vadállatok, akiknek az ügyét valamely régi szolgabiró néhány alkalmas pofonnal célravezetőbben intézné el — most azonban más világ van, a bíró elé citáltatnak, többé nem ".hallod-e, te betyár"-ok, hanem az "Ön"-ök, akik ennélfogva elhatalmasulva érzik magukat, s amikor majd innen estefelé a pusztaszélre kihaladnak, minden fiatal fát kitörnek az útból, s ne adja az Isten, hogy valamely védtelen fiatal leány vagy kóbor vándor az útjukba kerüljön. Szóval nem valami túlságosan rendes kis társaság ez, a beszédjükön nem tud eligazodni a bíró, szükséges ennélfogva idősebb tanúk kihallgatása, akik ott voltak a tött helyön és az ő szavuk lenne az a faggyúgyertya, amely ezen szurkálás ügyébe belevilágít. Szól tehát a bíró: — Jöjjön be Várakozó Mihály tanú. Minélfogva bejön Várakozó Mihály tanú az ajtón. Barátságos és mosolygóképű magyar, orcája róbiró meg el van kedvetlenedve a szószátyárkodás miatt. — Mondja hát el az esetet, — szól — úgy ahogy tudja. Csak a tárgyra szorítkozzon. Ez egy kissé bajos dolog, ez a szorítkozás. Mihály nem is igen érti. Már bizony Mihály is csak úgy van kint a földeken, hogy haladni kell a korral s csak ünnepnap visel magyar nadrágot, hétköznap pantallót, így igyekezvén magát a városi urakkal egyformává tenni. Most sincsen magyar nadrágban, pedig annak a szíjával szokás szorítkozni, ha azt akarja az ember, hogy szépen megfeszüljön rajta a zsinór. Szóval zsinórra szokás szorítkozni, nem tárgyra. S mi az a tárgy? Az ördög tudja. A népnyelv nem ismeri. De Mihály azért azt mondja: — Hát majd nekiszorítkozok... Hát, hogy is csak... ahán... hát szeptemberbe, vagy hogy talán inkább októberbe — de mégis inkább szeptemberbe volt, mert aztat tudom, hogy a gólya még itt Mihály szóbeliziH zsaszínü virulásán látszik, hogy nem éppen most ért be a tanyákról, hanem korábban, minélfogva evett már egy kis paprikáshúst a Pávában és imitt-amott alighanem ivott is hozzá valamit. — Tessék velem parancsolni — mondja Várakozó Mihály haptákban, mivel hogy tudja, mi az illendőség a tekintetes törvény előtt. A bíró megkérdezi tőle, hogy kiféle, miféle, hány esztendős, mert ezek a dologra tartoznak. Mihály mindezen kérdésekre oly gyorsan felel, mintha ő volna az olajozott istennyila. Szolgálatkészsége a bírói lélekben megelégedést kelt, mert hiába, bármit beszéljünk: szép az ilyesmi, amidőn az egyszerű közpolgár átérti és atérzi, hogy a haza fennállásában mily fontos tényező az igazságnak igazság szerint való kiszolgaltatasa — Hát — mondja a bíró — maga azért van idehivatva, Mihály, mert maga.tud erről a szurkálási esetről — Én — mondja Mihály — én? Hát én ne tudnék? Mihály egy pillanatra elhalványodik. Hát ó ne tudna? Ilyent merészel gondolni felőle a tekintetes törvény? Hiszen az ember csak tudja azt, amit tud, a jóreggelét neki. Mihály tehát azt mondja folytatásképpen haptákban: — Tekintetes főhadbiróság és katonai törvényszék. Egy életem, egy halálom, mind a kettőt fölajánlom. Bevallók mindent és lemondok mindenről. Mihály igen szigorúan beszél. A volt, a fecske pedig már elment. Az. Az. A fecske már elment odaalá az Afrikába, mert az kérem szépen olyan, hogy odajár, mert úri madár az, mint a gólya is, mert az odakószál, nem mint a paraszti veréb. A veréb olyan földhöz ragadt, mint a parasztikus ember... — Jól van, jól, — vág a szavába a bíró — csak röviden. Azt mondja el, amit az esetről tud. — Igenis, kérem alássan, — feleli rendületlenül Mihály — tudom én a rendet, mert katona voltam én, frájter voltam én a negyvenhatnál, de az őrmester konstatáltatott, mert sokszor elmaradtam időn túl, aztán ledegradáltak, mondom én nem bánom, nem avval a csillaggal gyöttem én az ezredhez, hát hazamehetek én anélkül is... A bíró nem állja tovább. Mergesen szól rá: — Ne erről fecsegjen. Az esetről beszéljen, ami a csárdában történt! Mihály szól: — Hiszen éppen abba fogtam bele, tekintetes járásbirósági főtörvenyszék Hát már akár szeptemberben volt, akár októberben volt, de azt tudom, hogy szüret előtt volt, mert bor már otthon egy csöpp se volt, hát mondtam az asszonynak délután, hogy én átmék egy pohár borra a csárdába, legalább majd megtudom a világi eseményeket is. mert szóbul ért az ember, aztán estére majd eleszplikálom neki, amit hallottam. — De érjen kend már be a 12 A HÉT
