A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-08-13 / 33. szám
i&l&Š;!': ÉGTÁJAK el magát a vendég. — Autópálya épül majd errefelé. — Erre? — kérdezte az asszony oly hihetetlenül, mintha a leendő út pont azon az ósdi tűzhelyen vezetne keresztül, amelyen most épp a kandúr pislog álmatagon. — Ne féljen, ez a ház igy marad, ahogy van. A kert is. Dehát valahol csak el kell szállásolniuk bennünket! Egyelőre valamennyiünket szétszórtak a környező falvakba. Nyáron majd — amíg fel nem építünk valamit — az iskolában fogunk lakni. Aztán a tervrajzot kezdte neki mutogatni. De az asszony nem ismerte ki ma£át benne. — Itt vagyunk most — bökött ujjával a vendég egy tiszta pontra, és a ceruzával egy keresztet rajzolt oda. — Ez itt a templom — mondta. — Érti? Tagadólag rázta a fejét. — Egyedül él itt? — Hogy egyedül-e? — nézett rá szemmel láthatóan meglepődve. — Nem — mondta aztán gyorsan —, nem. A férjem most távol van. A munka. Érti? Bejáró. Miért kérdi? — Csak úgy. Elnézést. — Hosszú út van maga mögött. Nem fekszik le? Nem volt álmos, pedig délután holtfáradtnak érezte magát. Valami itt nem stimmel, gondolta, de hangosan csak ennyit mondott: — Előbb rágyújtanék. Szándékosan a földre verte a hamut. A hosszú szempillák alól szemrehányó tekintet vetődött rá. Gyorsan elnézést kért. A csikket két ujja közé fogta, felállt, az öreg tűzhelyhez lépett, kinyitotta az ajtaját, és a cigarettavéget a hideg sötétségbe dobta. A kandúr valahol a mennyezet tájékán riadtan nyivákolt. — Maga nem fekszik le? — Megvárom a férjem — mosolyodott el szomorkásán. — Jó éjt! — Viszont! Kilépett az előszobába, majd a — vidéki épületekre jellemző — megfeketedett mestergerendájú szemközti helyiségbe lépett, és betette maga mögött az ajtót. A bontott ágyból almaillat szállt feléje. Egész télen át benne lehetett, amíg el nem fogyott az utolsó is. Az utolsó is. A régimódi ágy mellett kis tányéron egy gyönyörű színekben játszó királyalma díszelgett. Egyszeriben furcsának tűnt neki ez a feltűnő rend, a csendes ház nyugalma. Még a félelem szele is meglegyintette egy pillanatra. Aztán újra kiment az előszobába, de most a gyümölcsösbe vette az irányt. S tényleg. A ruhaneműk között, amik úgy röpdöstek a szélben, mint furcsa vízözön előtti madarak, egyetlen olyan darabot sem látott, ami férfira való lett volna. Egy pillanatig tűnődve állt ott, meglepte a hirtelen felismerés, majd arra gondolt, vissza kellene mennie a konyhába. Aztán mégis a szobájába ment, csendben levetkőzött, és a párnákba mélyedt. Végtére is nem ez az utolsó éjszakája itt. Mielőtt elaludt volna, egy ideig a mennyezetet bámulta, amit elnyelt a sötétség. Az asszonyon járt az esze, és nagyon kívánta, hogy álmában eljöjjön hozzá. De egész éjjel az almákról álmodott. Vércse Miklós fordítása Czeslav Mítosz Elégia N. N.-nek Mond csuk, neked túl messze volna-e. Itt átszaladnál a Balti-tenger apró hullámain, S túl Dánia rétjén, a bükkösön túl Az óceánra térnél, feltűnne nemsokára Az évnek e szakában fehéres Labrador. Ha téged, hajdan lakatlan szigetről álmodozót A városok, utak villogó fényei riasztanának. Lelné! ott ösvényt mély erdei csenden. Jávorszarvas-, karibu-jáirta olvadásvizek kékjén keresztül A Sierrák kiürült aranytárnáihoz. Folyó vezetne onnan tovább: a Sacramento, Töviskés tölgyekkel benőtt halmok között. Eukidiptuszok ligete még, aztán megtalálnál. Igaz, ha szirmot bont a manzanita. És kéklik az öböl tavaszi hajnalokon. Kelletlenül gondolok a tavak közt épült házra, A litván ég alatt függő gyalomokra, A fürdőhöz, ahol a ruhád levetetted. Absztrakt kristállyá változott örökre. Ott a veranda körül mézszínű sötétség lebegett, Meg mókás, kicsi baglyok és szíjak illata. Hogy bírtunk élni akkor, magam sem tudom. Stílusok, viseletek lobognak elmosódva. Egybemosódva suhannak a célegyenesbe. Mit ér a dolgokat olyannak vágynunk, amilyenek. A lovacskát a kovácsműhely előtt, a cölöpöket A városka piacán, a lépcsőt és Fiegeltaub néni műhaját Megpörzsölte a tudva múló idő. Mennyit tanultunk, tudod te. sokat. Hogy sorra levédik rólunk az is, Amitől meg nem válhatunk, emberek, tájak. Es nem szakad belé a szív, holott kellene, vélnénk, Mosolygunk, tea és kenyér van asztalunkon. És csak a lelkifurdalás, hogy nem szerettük Azt a szegény hamut Sachsenhausenban, Ahogy kell, emberfeletti, abszolút szerelemmel. Hozzéiszoktád az új, nyirkos telekhez, A házhoz, ahol a német gazda vérét lemosták A falakról, és nem tért vissza soha. A lehetőből választottam én is várost, hazát. Nem szokás kétszer is ugyanabba a tóba lépni, Juharlevéllel hintett fövenyére Vékony nyalábban törik a napfény. Vétkeid és az enyémek? Nem nagy vétkek. Titkaid és az enyémek? Apró titkok. Mikor kendövei felkötik állunk, kezünkbe keresztet nyomnak. Valahol kutya csahol és csillag ragyog. Nem, hát más teszi, nem a messzi. Hogy meg nem látogattál aznap vagy éjszaka. Erik bennünk évről évre, míg legyűr. Amint te tudod tudom én is: a közöny. Csordás Gábor fordítása A HÉT 13
