A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)

1993-08-13 / 33. szám

INTERJÚ

’’Nem féltem ai irodalom jövőjét”

Budapest szivében, a Rákóczi út elején, A fehér lóhoz címzett hajdani vendégfogadó emeletes épületében berendezett Szlovákia Kulturális Intézetében kerestem fel Karol Wlachovskýt, az intézet igazgatóját, a szlovák irodalom magyarországi, illetve a magyar irodalom szlovákiai szóvivőjét. Mostani gondjai a vezetésére bízott kulturális intézet arculatváltásából adódnak. Csehszlovákia szétválásával, Szlovákia függetlenségének kikiáltásával ugyanis az egykori Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság Kulturális és Tájékoztató Központja közös prágai megegyezéssel Szlovákia Kulturális Intézete lett. S ez az arculatváltás nem egyszerű cégtáblacserét jelent.

— Már 1991 óta Budapesten dolgozik, ön vezette a közös kulturális központot az utolsó években. Mit jelent az Intézmény átalakulása, s hogyan kívánják szolgálni a szlovák kultúra magyarországi bemutatását?

— Szlovákia Kulturális Intézetének érdemi megnyitását három hónapos előkészítő munka előzte meg. Ám a házban a nyitás előtti hetekben sem szünetelt az élet, hiszen a korábbi programokat, mint például a nyelvtanfolyamokat, folytattuk. Az érdemi változás áprilisban kezdődött. Az első évre kidolgozott sokrétű, gazdag programtervezetben a legkülönbözőbb témájú kerekasztal-beszélgetések, filmvetítések, zenei estek, színházi bemutatók, képzőművészeti kiállítások, irodalmi szimpóziumok, estek szerepelnek.

— Az év folyamán milyen évfordulókról emlékeznek meg?

— A jó néhány megemlékezés közül egyet emelek ki. Az idén lesz a 275. évfordulója a szlovákok alföldi letelepedésének. Ennek kapcsán Szlovákok Magyarországon címmel szlovák—magyar vándorkiállítást szervezünk. A békéscsabai Szlovák Kutatóintézettel együttműködve szimpóziumot rendezünk Szlovák kivándorlás címmel.

Intézetünk feladatának tekinti a magyarországi szlovákok művelődési törekvéseinek támogatását is. A szórványságban élő szlovák közösségek közül már élő kapcsolatot alakítottunk ki a Békés megyeiekkel, és a pilisiekkel. A többieket sem hanyagoljuk el, de még nem jutott időnk a velük való érdemi találkozóra. A magyarországi szlovák kisebbség helyzete semmiben sem hasonlítható össze a Szlovákiában élő magyar nemzetiségű lakosság helyzetével, sem a lélekszámot, sem a nemzeti öntudatot, sem pedig az összetartást illetően. Ezt egyszerűen tudomásul kell venni, minden okfejtéskor ebből kell kiindulni. Szerintem a Magyarországon élő szlovák kisebbség fejlődése érdekében állandóan foglalkozni kell a fiatalsággal még az iskoláskor elérése előtt. Erre is gondolunk, amikor a szlovák bábszínházak, ifjúsági filmek bemutatását szervezzük. A gyerekek'jelentik ugyanis a jövendő olvasókat, akik egyszer talán a vegyes, magyar—szlovák lakosságú területeken kezükbe veszik az el nem olvasott szlovák könyveket.

— A sokrétű, 17 oldalas programtervezetben kiemelkedő helyen áll a két nép irodalmának a megismertetése, szerzőinek bemutatása. Az irodalomtörténeti szimpóziumokon kívül számos szerzői estet terveznek. A felsorolt nevek között találkozunk jó néhány kortárs szlovák és szlovákiai magyar író nevével is. A magyar irodalom szlovákra fordítóinak bemutatását is tervezik. Ön is a két nép irodalma tolmácsolójaként vált ismertté Magyarországon és hazájában. Hogyan indult műfordítói pályáit?

— A véletlennek köszönhetem. Persze ennek a véletlennek is van előzménye. A pozsonyi Komenský Egyetemen folytatott tanulmányaim közben, 1963-ban Milan Ferko főszerkesztő meghívására a Slovenské pohľady szerkesztője lettem. A főszerkesztő, aki a szlovákiai magyar irodalom szlovák publikálását is fontosnak tartotta, beszólt rá a fordításra. A szerkesztőség tagjai közül még gyermekkori

élményeimnek köszönhetően, egyedül ón vonzódtam a magyar nyelvhez. 1941 -ben születtem Kassán, polgári-értelmiségi családban. Itt hallottam az első magyar szót. Hétéves koromban a csaladommal Pozsonyba kerültem, s nem beszéltem magyarul. Az egyetemen sem volt szükségem a magyar nyelvre, mivel a könyvtárosi es a szlovák nyelv és irodalom szakot tanultam. A bölcsészkarra egy könyvesbolt pultja mögül kerültem, mert az érettségi után káderokból nem vettek fel.

— A hetvenes években kezdte a

fordítást?

— Csaknem másfél évtizeddel korábban. Szlovákiai magyar irók: Dobos László, Duba Gyula és Monoszlóy Dezső műveinek a fordításával. Utána kezdtem fordítani az egyetemes magyar irodalmat, főleg a Nyugat nemzedékét. Azért is fordultam a 20. századi magyar polgári irodalom képviselőihez, mert az övéikhez hasonló alkotások hiányoztak a szlovák irodalomból. Egyebek közt lefordítottam Ottlik Géza Iskola a határon, Mészöly Miklós Pontos történetek. útközben című regényét. Kertész Ákos Makráját, Kosztolányi Dezső Esti Kornélját, Örkény István Tótékját, Egyperces novelláit és Csáth Géza novelláit.

Közben munkahelyet is változtattam. A Slovenské pohľady szerkesztőségében töltött öt év után, 1968-ban átmentem a Tatran Könyvkiadóba. Itt a sajtóosztály vezetőjeként kezdtem dolgozni, s igazgatóként búcsúztam, amikor Budapestre jöttem.

— Grendel Lajos munkáit az ön fordításaiból ismerhette meg a szlovák közönség. Bizonyára baráti szálak is fűzik hozzá.

— Minden eddigi munkáját átültettem szlovák nyelvre. Grendel Lajosnak olyan írásai is vannak, amelyek magyarul még meg sem jelentek könyv alakban, de szlovák nyelven már igen. Az ő munkái kivételes helyet foglalnak el fordításaim közt. Ha valamit nem értettem meg pontosan, felkerestem őt, mivel egy városban, Pozsonyban éltünk, es megbeszéltük, hogy mi lenne a legjobb kifejezés.

Magyar nyelvtudásomat önképzéssel tökéletesítettem, de 1976 őszétől rendszeresen gyarapítottam magyar nyelvtani es irodalmi ismereteimet is. 1976 szeptemberében egy hónapos magyarországi ösztöndíjat kaptam. Ez nagyon hasznos volt számomra, és attól fogva minden óv szeptemberében Magyarországon töltöttem a szabadságomat. Az ország sok vidékét felkerestem, ismerkedtem az írókkal. az irodalommal, könyveket