A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-08-06 / 32. szám
RIVALDA Ha fekete macska megy át a kocsi előtt. Amikor Camoletti megírta Leszállás Párizsban című fergeteges bohózatát, három női főszerepet kreált, egy negyediket meg csak úgy odasatírozott a sorok közé. Persze akkor még nem tudta, hogy éppen ez lehet a darab legjobb szerepe. És amit én láttam, az meg is volt csinálva mesteri fokon, úgy, ahogy azt csak az igazi nagyok, a profik tudják. Ez a szobalány nehézkes és könnyed, morcos és kedveskedő, ragaszkodó és csapodár, bugyuta, és ha kell sziporkázóan szellemes. Kevés szobalányt fogad ekkora tapsvihar és kacagás, mint Csala Zsuzsát. Egy túlméretezett kirakati hajasbaba kinézetű házvezetőnő alakjába sűríti mindazt a frenetikus humort, amely hideglelősre ingerli a rekeszizmokat az első jelenéstől a meghajlásig. És ez csak egyik szerepe a sok közül. De van sok más is. Előadás előtt egy órával elsőnek érkezik a színházba, és miközben a portás segít a "landolásnál" a fenntartott helyen, a ragyogó napsütésben a szőke haja remekül harmonizál meggypiros kocsijával. Nem színésznős, hanem amolyan "csalazsuzsás". — Elfelejtettem otthon kikapcsolni a mosógépet! Haza kellett telefonálnom a férjemnek. Hú, de hülye vagyok! — huppan mellém a társalgóban, de fel is ugrik azonnal, hogy pár pillanat múlva két üdítővel a kezében már a büfé felől térjen vissza. — Nagyon feledékeny a művésznő? — Nem, inkább fáradt vagyok. Háromig próbáltunk, aztán még bevásároltam, mire hazaértem fél öt volt. Egyfolytában szólt a telefon, és szinte semmit sem tudtam elvégezni. — Ne haragudjon a kérdésért, de mindenki azt gondolja Önről, hogy nagyon szeret enni. Igaz ez? — Nem, nem mondhatnám. — És főzni szeret? — Még azt se. Nem is tudok jól főzni, pedig mindenki tőlem kér receptet. Amíg anyukám élt, mindig ő főzött, utána a szükség vitt rá. Mivel gyerekem nincs, első a kutya, a kutyának mindig van mit enni. — Milyen kutyájuk van? — Német juhász. Most csak egy van, de kettő is volt egyszerre. Csak miután nem én vagyok vele, mivel én este is dolgozom, a férjemnek ez az egy is elég. — A művésznőférje színházi ember? — Igen, színész volt, de már nyugdíjba ment. Kürtös Istvánnak hívják. Vidéki színháznál, Szolnokon dolgozott. — Elmondaná hol ismerkedtek meg? — Mikor megismerkedtünk, akkor mind a ketten a Déryné Színháznál játszottunk, partnerek voltunk. Egy Moliére-darabban ő volt az inas, én voltam a szobalány, ott ismerkedtünk össze. — És az inas elvette a szobalányt. Biztosan nem bánta meg. — Általában azóta is cselédeket játszom, nekem ezek az örökös szerepek. — Drámában, tragédiában nem is igen láttam... — Hát hogy játszhatnék tragédiát, ha a Vidám Színpad tagja vagyok? — Viszont más színháznál esetleg játszhatott volna mást is... — Ezt mindig megkérdik tőlem, de én harminchárom éve vagyok itt. Drámai színésznőkkel Dunát lehetne rekeszteni, meg más állástalan prózai színészekkel. Komika vagy komikus meg alig-alig akad. — Vannak a művésznőnek szlovákiai kapcsolatai ? — Olyannyira, hogy az édesanyám komáromi, ott született, és ott, ahol megy át a híd Magyarországról, ott állt a nagyapám háza. Bár már lebontották, de mindig eszembe jut, ha megyek át a hídon. A nagybátyám meg közjegyző volt szlovák Komáromban vagy harminc évig, és ők abban a házban laktak, amelynek kertjében a görög-katolikus templom áll. Gyerekkoromból ez a rész végig megmaradt, sőt, a háború alatt 1944 karácsonyát is abban a házban töltöttem, illetve annak a pincéjében, amely most is áll. Mivel most is él rokonságom Komáromban, én a szülőhazámnak tekintem mindkét Komáromot, hiszen valaha a kettő egybetartozott. — Emlékszik még a művésznő az első szerepére ? — Az első szerepemre? Nem. Hogy lehet ilyet kérdezni? Engem kirúgtak a főiskoláról, és akkor a Déryné Színházhoz kerültem. Attól fogva mindig csak jó szerepeket játszottam, főszerepeket és ziccerszerepeket, ahogy mi mondjuk. De ha jól emlékszem, a Bújócska című magyar szatirikus vígjátékban játszottam először főszerepet. Egy évet töltöttem Egerben, ahol valóban mindenféle szerepet eljátszhattam Moliére-től kezdve az operettig. Mióta a Vidám Színpadnál vagyok, azóta viszont egyfolytában csak vígjátékokban szerepelek. Bár néha-néha becsúszik olyan darab is, ami nem .a mi profilunk, mint például Görgey Huzatos ház című darabja, amelyben tulajdonképpen drámai szerepet játszottam. Én még Hunyadi a Lovagias ügy című darabját is idesorolnám, amely egy klasszikus mű, és voltak benne drámai jelenetek is. — Volt szerepálma? — Nem, nem volt, mert mindig olyan jó szerepeket játszottam, hogy nem álmodoztam jobbakról. — A néző szemével nézve Ön lubickol a szerepeiben... — Igen, mert mindegyiket szeretem. — A magánéletben is ilyen vidám? — Alapjában véve vidám természetű vagyok, de most, ahogy az idő múlik, egyre jobban fáradok. Otthon szeretek pihenni, olvasni. Ahogy múlnak az évek, mindjobban szeretem a nyugalmat. — Önt nálunk Szlovákiában is gyakran látni? Sokat haknizik? — Rengeteget. Tavaly legalább 40—50-szer voltam odaát. — Nem nagyon fárasztó ez? — Természetesen fárasztó, csakhát erről az ember nem beszél. A közönségnek fogalma sincs arról, hogy az ember hajnaltól éjszakáig dolgozik és utazik, és amikor kimegyek a színpadra, nem mondhatom hogy, jaj, de fáradt vagyok. Olyan vidám képet kell vágni, mintha a legpihentebb lennék. Ez a kötelességünk, ez nem művészet. Ha meglátszana egy színészen, hogy fáradt, az nagy baj lenne. — Láttam a kocsija rendszámát, amelyben három hetes van. Ez a szerencseszáma? — Nem, de mindig, amikor új kocsim van, automatikusan jó számot adnak. — Egyébként babonás? — Vannak dolgok, amikben babonás vagyok. Például amióta a pályán vagyok, mindig úgy megyek be a színpadra, hogy háromszor megütik a fenekemet, de ez csak férfikéz és balkéz lehet. Amíg ezt nem teszik meg, addig nem megyek be. Itt a színházban ebben is szereposztás van. Első a szinpadmester, ha ő nem ügyeletes, akkor a függönyös és ha nem ő, akkor egy harmadik fiú, de erre mindig van jelentkező. Azonkívül ha fekete macska megy át a kocsi előtt, akkor leállók, és háromszor körbemegyek. A múltkor mindez a főutcán történt Gyulán, ahol egy presszóból éppen jöttek ki az emberek, és azt gondolták, bolond vagyok. Viszont mire háromszor körbeütögettem a kocsi kerekét, a macska megfordult és visszament. — Ön általában vidám természetű. Fel szokott mérgedni néha, és ha igen, min? — Az igazságtalanságon, amikor — legyen az állat vagy ember — azt bántják, aki kiszolgáltatott. — Ilyenkor hogyan tölti ki a dühét? Káromkodik, kiabál? — Magamban szoktam káromkodni, hangosan nem, pedig az a jobb, mert akkor hamarabb kiadja a mérgét az ember. — Egy óra múlva kezdődik az előadás. Ilyenkor van még lámpaláza? — Nem, nincs, mert egy olyan előadásban szerepelek, amelyet már a hatvanas években kétszázötvenszer játszottam. Akkor még fiatal voltam, más generáció nőtt fel azóta, de ez egy kortalan szerep. BEKE ISTVÁN ____________________A HÉT 3
