A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-08-06 / 32. szám
HÍRMONDÓ Indiánok Európában Indiánok és meszticek az ezredfordulón. Peruból, Bolíviából, Ecuadorból... Budapesten, Prágában, Pozsonyban... Diákok vagy vendégmunkások. Szokatlan hangszerek, vérpezsdítő trópusi melódiák. Utcákon, tereken, fesztiválokon... Legutóbb a dél-amerikai RENACER együttes ruccant át Budapestről Komáromba, a 30. Jókai Napokra. — Végre egy kis egzotikum! — visította a fülembe az egyik ismerősöm, majd önfeledten táncra perdült a fesztiválklubban. Hasonló ováció és tapsvihar fogadta a négy pesti indiánt a Klapka téren és a VMK előcsarnokában is, ahol néhány magnókazettájuk is vevőre talált. A koncert után egy rajongó magyarul alkudozott az egyik zenésszel. Kiderült, hogy vevő lenne valamelyik "Winnetou-hacukára”. Ám barátunkat elszomorította a válasz, hogy a népviselet értékes és nem eladó! — Én egy beszélgetéssel is beérném — ragadtam karon a magyart jól "törő” gitárost, RENE REYNAGAT, aki készségesen válaszolt a kérdéseimre: — Mire utal a zenekar neve? — A "renacer" szó újjászületést jelent. Azért választottuk ezt a nevet, mert igyekszünk feléleszteni, ápolni az indián folklórt, a hajdani hagyományokat. — Honnan származtok? — Négyen négy helységből: a bolíviai Tarita, Potosi, Oruro és az ecuadori Ibarra városból. Jelenleg mindnyájan Budapesten lakunk, dolgozunk és zenélünk. — Megkérlek, hogy mutasd be az együttes tagjait! — Négy hónapja zenélünk ebben a felállásban. JAIME SORUCO 1991- től, WILBWERK FLORES pedig 1992-től él a magyar fővárosban, ahol spanyol nyelvet tanítanak. OSCAR COTACACHI nemrég érkezett Magyarországra, és még nincs állása. Azelőtt az olaszországi rokonainál tartózkodott. Én hat évig Ukrajnában tanultam hőenergikusnak, és 1990-ben költöztem Budapestre, ahol jelenleg különféle munkákból biztosítom a családom megélhetését. Ugyanis az egyik koncertünkön megismerkedtem egy szimpatikus magyar lánnyal, majd feleségül vettem. O titkárnő, és már van egy kétéves kislányunk — Manuela. T ulajdonképpen a feleségemtől tanultam meg magyarul beszélni, és már a magyar írással is próbálkozom. — Tehát végleg Magyarországon maradsz? — Egyelőre csak letelepedési engedéllyel rendelkezem, nem vettem fel a magyar állampolgárságot. Januárban mindhárman kiutazunk Bolíviába, azután majd eldöntjük, hogy véglegesen hol állapodunk meg. Mindkét államban szívesen tartózkodom. — Mesélj a szülőhelyedről! — Azt látni kell — az Andok és a Kordillerák magas hegycsúcsaival körülvett festői városokat, a meredek, keskeny, kanyargós utcákat, a szakadékok fölött vezető viaduktokat, a gyors sodrású folyókat, a piros cserepes és hófehér kőházakat, a buja trópusi növényzetet... testvéreinket: a spanyol gyarmatosítóktól 1825-ben függetlenné vált köztársaság indián és mesztic lakóit! Hat testvérem él Bolíviában, és időnként nagyon hiányoznak... — Kitől tanultál meg hangszereken játszani? — Nem voltak oktatóim, egyedül — hallás után — próbálkoztam. Talán a véremben vannak ezek a dallamok. Mivel nincs próbatermünk, ezért a lakásunkban próbálunk. Egyébként a rockot is kedvelem, főleg a Genesist és a Pink Floydot. — Utcazenészeknek tartjátok magatokat? — Nem kimondottan, hiszen már magyarországi, szlovákiai, ausztriai, németországi, olaszországi kultúrházakban, színházakban is felléptünk, de természetesen szabadtéri muzsikálást is vállalunk. — A hangszereiteket is egyedül készítitek? — Igen. Például egy pánsíp egy nap alatt készül el. Különféle indián pengetős, fúvós, ütős és ritmushangszereken játszunk. Felsorolok néhányat: charango, quenas, ronroco, bambo. A közönség nagyon kedveli a chajchast, ami valójában kecskekörmökből készített csörgő. — Komárom után hol koncerteztek? — Először visszautazunk Budapestre, azután irány egy martini fesztivál! — Sajnos, Közép-Európában az etnikai zavargások korát éljük. Ti még nem tapasztaltátok a térségünkben gyakori negativ diszkriminációt? — Igen, Budapesten is mozgolódnak a bőrfejűek. Hallottunk néhány sajnálatos esetről, de minket még nem bántottak. Nem is értem, hogy miért kell lenézni valakit a bőrszíne — a mássága miatt... Inkább élvezzék a zenénket! — Igazad van! Sikeres "újjászületést"! MISKÓ ILDIKÓ Fotó: a szerző ZNAM István halálára Znám István professzor, a matematikai tudomány doktora, a Szlovákiai Magyar Tudományos Társaság elnöke 1993. július 17-én, életének 58. esztendejében váratlanul elhunyt. Nemzetközi hírű, kiváló matematikus volt, a gráfelmélet és a számelmélet kérdéseinek kutatója, akit azonban csak kevesen ismertek a szakmai körökön kívül. Szerény, derűs kedélyű és nagyszerű ember volt, töretlen optimizmussal és hittel élt ebben a nyugtalanító világban. Mint annyian a szlovákiai magyar szellemi élet jeles képviselői közül, ő is Gömörországból érkezett a fővárosba. Nagybalogon született 1936. február 9-én, a Rimaszombati Gimnáziumban érettségizett, és 1954-töl 1959-ig a pozsonyi Komenský Egyetem Természettudományi Karán matematikát tanult. Diákkorában az Ifjú Szivekben táncolt, s itt találkozott azokkal a fiatal magyar írókkal, művészekkel, akikkel élete végéig szoros baráti kapcsolatban állt. Már-már legendásak azok a nagy séták, amelyeket Koncsol Lászlóval tettek a Pozsony környéki erdőkben, s szinte naponta találkozott Turczel Lajossal is, akivel egy merész kísérletre szánták el magukat: megpróbálták a matematikát és a magyart tanári szakpárosításként meghonosítani a Komenský Egyetemen. Nem rajtuk múlott, hogy ez a kezdeményezés csak szerény eredményt hozott. Znám István az egyetem elvégzése után különböző szintű oktatási intézményekben tanított, végül 1968-tól egészen haláláig a Komenský Egyetem lett a munkahelye. 1980-ban nevezték ki egyetemi tanárrá, és ugyanebben az évben szerezte meg a "nagydoktori" fokozatot is. Közel 60 tudományos közleménye jelent meg rangos nemzetközi szakfolyóiratokban, több könyvet is irt, és szlovákra fordította a világhírű magyar matematikus, Rényi Alfréd Dialógusok a matematikáról című remek ismeretterjesztő müvét. Znám professzor sokat munkálkodott a szlovák—magyar emberi és szakmai kapcsolatok elmélyítésén. Gyakran vendégül látta a magyar matematika kiválóságait, közülük jó néhányukkal nemcsak szakmai, hanem baráti kapcsolatban is állt. Csak találomra említenék néhány nevet: Erdős Pál, Túrán Pál, Lovász László és a sajnálatosan korán elhunyt Rényi Alfréd. Znám Istvánt minden érdekelte, barátait örökké a munkájukról faggatta, s eközben fel sem tűnt, hogy az őt foglalkoztató szakmai kérdésekről jóformán soha sem esett szó. "Sokáig tartana elmagyarázni — szokta elhessegetni a kérést, amikor a matematikai problémák titkai felől érdeklődtünk —, inkább arról beszélgessünk, mi van veled." Az 1989 novemberét követő rendszerváltozás őt is olyan feladatok elvégzésére buzdította, amelyekre korábban kevés lehetőség nyílott. Egyike volt azoknak a szlovákiai magyar tudósoknak, akik ott bábáskodtak a Szlovákiai Magyar Tudományos Társaság (SZMTT) megszületésénél, s amikor elnököt kellett választani, csakis ö jött számításba. Nemcsak az elvont matermatikai kérdések iránt volt érzéke, a hétköznapi gondok is erősen foglalkoztatták. Minden tekintélyét latba vetette annak érdekében, hogy rendeződjék a magyar pedagógusképzés ügy$ Szlovákiában. Sok magas rangu emberrel tárgyalt, vitatkozott, nem rajta múlott, hogy még mindig nem került nyugvópontra a kérdést^ Aktívan közreműködött az SZMTT szervezésebén és programjának kidolgozásában. Egyik kezdeményezője volt annak a szakbizottságnak, amely az önálló magyar egyetem tervezetén dolgozott, és nagyrészt az ő érdeme, hogyrez a munka lényegében összeállt. Znám István professzor még nem készült a halálra. Tele volt tervekkel, és egyszerre több matematikai probléma megoldásán is dolgozott. Néhány külföldi egyetemre is várták, ahol vendégtanárként kellett volna előadnia. Sajnos nem utazik többé. Halála a szlovákiai magyar szellemi élet fájdalmas és pótolhatatlan vesztesége. LACZA TIHAMÉR A HÉT 9
