A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-08-06 / 32. szám
ÉGTÁJAK MARIO BENEDETTI A CSÚNYÁK ÉJSZAKÁJA 1 Mind a ketten csúnyák vagyunk. Mégpedig nem is akármilyen csúnyák. A lánynak be van lapítva az egyik arccsontja. Nyolcéves kora óta, mióta megoperálták. Énnekem ocsmány forradás van a számnál, egy rettenetes égés okozta serdülőkorom elején. Azt se lehet mondani, hogy nyájas tekintetünk volna, olyan mentegetödző fénycsóvánk, amelynek révén a torz alakok is szert tehetnek némi szépségre. Nem, semmiképpen. Az ő szeme is, az enyém is tele sértett haraggal, más se sugárzik belőle, csak hogy vajmi kevéssé, vagy egy cseppet se békültünk meg balsorsunkkal. Talán ez fűzött össze bennünket. Lehet, hogy ez az összefűzött nem is a legmegfelőbb szó erre. Arra az engesztelhetetlen gyűlöletre gondolok, amelyet mindketten érzünk az arcunk miatt. Egy mozi bejáratánál ismerkedtünk meg, éppen sorban álltunk, meg akartunk nézni két szép emberpéldányt a vásznon. Ott vettük először szemügyre egymást, rokonszenv nélkül, de valami homályos sorstársi érzülettel; ott állapítottuk meg, már az első szempillantásra, hogy mindketten magányosak vagyunk. A sorban kettesével álltak, de mindenki a párjával volt ott: házaspárok, jegyespárok, szeretők, nagyapák-nagymamák, meg tudom is én, kik. Mindenki valakivel volt, kézenfogva, karonfogva. Csak annak a lánynak lógott a keze meg nekem, görcsbe rándulva. Hosszasan, tolakodóan, kíváncsiság nélkül néztük egymás csúnyaságát. Végigjárt a szemem a lány belapított arccsontján, azzal a magabiztos fesztelenséggel, amit félrehúzott orcámnak köszönhettem. A lány nem pirult el. Tetszett az elszántsága, hogy viszonozta a vizsgálódásomat, és aprólékosan végignézte régi égési sebem sima, csillogó, szőrtelen felületét. Végre bejutottunk. Nem egy sorba, de egymás mellé kerültünk. Ő nem láthatott engem, de én még a félhomályban is kivehettem szőke pihés tarkóját, üde, szép vonalú fülét. Az egészséges oldalon levő füle volt. Egy óra negyven percen át csodáltuk a keménykötésű hős és a szende hősnő szépségét. Legalábbis én mindig tudtam csodálni a szépet. Az indulataimat megtartom az arcomnak és néha Istennek. Meg más csúnyák, más madárijesztők arcának is. Talán szánakoznom kellene, de nem tudok. Mi tagadás, valahogy olyanok, mint a tükör. Néha eltöprengek, hogy mi lett volna a regéből, ha Narküsszosznak belapított arccsontja van, vagy sav égeti össze az arcát, vagy hiányzik a fél orra, vagy forradás van a homlokán. A kijáratnál megvártam. Pár métert mentem mellette, majd megszólítottam. Amikor megállt, és rám nézett, úgy éreztem, hogy habozik. Hívtam, hogy beszélgessünk egy kicsit egy kávéházban vagy cukrászdában. Sebtiben elfogadta. A cukrászda tele volt, de abban a pillanatban fölszabadult egy asztal. Amint befelé haladtunk az emberek közt, ámuldozó mozdulatokat, arcokat hagytunk magunk mögött. Az érzékeim különlegesen kifinomultan működnek, ha a csodálatosan arányos, szabályos arcú emberek beteges kíváncsiskodását, öntudatlan szadizmusát kell fölfogni. Hanem most még kifinomult ösztönömre se volt szükség, a fülemmel is észlelhettem a sugdolódzást, köhécselést, tettetett krákogást. Egy szörnyű arc persze önmagában is érdekes, de két rondaság együtt, az úgy már nem akármilyen látványosság, valóságos együttes, azt társaságban kell szemlélni, valami szép nővel vagy jóképű férfival, akivel érdemes megosztani az ember sorsát. Leültünk, rendeltünk két fagylaltot, és a lánynak volt hozzá bátorsága (ez is megnyerte a tetszésemet), hogy elővegye kis tükrét a táskájából, és megigazgassa a haját. Azt a szép haját. — Mire gondol? — kérdeztem. A lány letette a tükrét, és elmosolyodott. Az arcán más alakot öltött a gödör. — Egy közhelyre — mondta. — Megtalálja a zsák a foltját. Jócskán elbeszélgettünk. Másfél óra múlva két kávét kellett rendelnünk, mert már 4 0 ft UCT
