A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-06-25 / 26. szám
ÉLŐ MÚLT "...BIZTOS HALÁLRA VAGYOK ÍTÉLVE" (Keller Imre) III. S ha tovább olvassuk Keller Imre leveleit, az ember beleborzong, micsoda út vezet az első levelek maradni akarásától, tettvágyától az 1947 tavaszán-nyarán írtak "Szívesen kimegyek"jéig, kitelepítésért való könyörgésig! Nem lehet meghatottság nélkül olvasni például, ahogyan Szalatnait kéri, hogy a szlovák hatóságoknál járjon közben az ő kitelepítése érdekében. Igaz, teszi hozzá, minderre nemigen lehetne használható jogcímet találni, bár attól függ, honnan nézi az ember: "Mindezek ellenére lehetek én az ő szemükben kellemetlen, nemkívánatos idegen, akitől megszabadulni óhajtanak. Hiszen a világon minden attól függ, kit milyen szemszögből néznek. Nézzenek ők engem ilyen ellenséges szemszögből és lökjenek ki bátyustól együtt Magyarországra. Igen kérlek, nagyon kérlek, légy kegyes ilyen irányú lépéseket tenni, hogy végre Te is megszabadulj egy kellemetlen, állandóan síró-rívó, kérő, könyörgő alaktól, akinek csak egy bűne van, hogy magyar és hogy demokrata léte ellenére sem tudja őt a demokrata köztársaság mindennapi sovány kenyérhez juttatni." Amikor azonban 1947 júniusának elején megkezdődött a kassai magyarok kitelepítése, az első transzportba mégsem sikerült belekerülnie: "Kassáról már viszik a magyarokat. Az első transzport tegnap ment el és én itt maradtam. Terhére a magyar társadalomnak, terhére barátaimnak és terhére önmagámnak” — írja június 8-án Szalatnai Rezsőnek. Ugyanebben a levélben az újságírókamara címét és elnökének nevét is kéri tőle, mert — "kartársi érzésükre hivatkozva" — szeretné megnyerni a kamara vezetőinek közreműködését ahhoz, hogy "egy bősz magyartól megszabadítsák hazájukat". De kimaradt Keller Imre a következő transzportodból is: elvitték közben Gömöry Jánost is, aki pedig szívesen maradt volna, neki viszont — hiába ment volna boldogan — maradnia kellett. Másról, mint Keller Imre egzisztenciális gondjairól, valamint az ezekkel kapcsolatos panaszairól már csak alig — ritka kivételként — esik szó ezekben a levelekben. Ilyen kivételnek számítanak Keller július 22-i levelének azok a sorai, melyekkel Szalatnai egyik Új Otthon-beli tanulmányára reagál. A kérdéses írás Szalatnai ama rádióelőadásának a szövege volt, amit a pozsonyi író a magyar irodalom legfrissebb terméséről a szlovák rádióban tartott (Magyar író a magyar irodalomról — szlovák nyelven, Új Otthon, 1947. július 14.). Szalatnai feltételezhetően válaszként küldte el az Új Otthont Keller korábbi — június 8-i — levelének ama kitételére,, melyben sajnálkozva ír arról, hogy "Úgy látszik, a magyar újság kiadásának terve dugába dől." Ez a megjegyzés egyúttal utalás is egy eleddig sok egyéb mellett ugyancsak ismeretlen sajtó- és kisebbségtörténeti érdekességre, jelesen hogy Szalatnaiék már ekkor tervezhették, hogy magyar lapot jelentetnek Csehszlovákiában. Szalatnai feltehetően ehelyett küldte el Kellernek a szintén nem sokkal előbb 1947,májusában — május 14-én — indult Új Otthont. De az is lehet, hogy az Új Otthonra tehetett korábban utalást Szalatnai Keller Imrének, hiszen a lap tudvalevőleg a csehszlovákiai terjesztés szándékával (is) indult, ami első néhány számának esetében meg is történt, mindaddig, amíg a csehszlovák hatóságok végül is ki nem tiltották az országból. Keller Imre Szalatnai szlovák nyelvű rádióelőadásának Új Otthon-beli fordításával kapcsolatban így sóhajt fel: "Bár már szlovenszkói magyar lapba írhatnál, mindannyiunk örömére, büszkeségére és boldogságára!" Novemberben ismét felcsillan a remény Keller Imre előtt, hogy végre-valýihára áttelepítik őt Magyarországra. Ám megint nem lett az egészből semmi: az áttelepítést váratlanul leállították, s csak a következő esztendő tavaszán kezdték újra. Végül is írónk csak 1948. március 10-én indulhatott útnak: Bakonyjákóra, ebbe a kis Veszprém megyei faluba került. Az első levelét innen március 26-án írja Szalatnainak: az elégedettség, a lelkendezés hangján szól minden szava, kimondhatatlanul boldognak érzi s vallja magát. Az idős író élete ezzel, úgy látszik, (újból) révbe jutott. De ez így túlontúl egyszerű lenne: az élet — legalábbis az övé — még mindig tartogatott számára kellemetlenséget, gondot, bajt, kínt eleget. Két esztendővel Bakonyjákóra érkezése után Darkó Istvánnak írt leveléből kitűnik, hogy itteni napjai korántsem telnek olyan békésen és közelről sem olyan felhőtlenek, mint ahogy azt a Szalatnainak címzett — általam ismert — legutolsó levelében hitte, illetve hinni szerette volna. A házából legszívesebben kiutálnák, a faluban mindvégig idegen maradt és Kassát sírja vissza két év múltán is, s megretten a gondolattól, hogy itt kell meghalnia, de méginkább attól fél, hogy itt temetik el. Ha tehetné, a legszívesebben elköltözne innen: "... nagyon szeretem azt a várost (értsd: Kassát — T.L. megj.) és félek, hogy megreped utána a szívem. És amennyire szerettem Kassát, annyira kezdem gyűlölni Bakonyjákót. Ha lehetne, elmenekülnék innét,és újabb települési helyet keresnék. Úgy érzem magamat, mintha valami nagy bűnt követtem volna el és idehoztak büntetésből. ...letelepedésem óta soksok kellemetlenség, sok-sok baj ért és minden úgy eszi életerőmet, hogy arról Néked fogalmad sem lehet. Pedig mindenkinek kitérek, senkit sem zavarok, még kevésbé bántok. Mindenkinek minden kívánságát teljesítem, mégsem hagynak nyugton meghalni." Keller Imre példája — másokéval együtt — egyébként arra int, hogy áttelepítéssel, egy új országba való költözéssel, a régi állampolgárság feladásával/megvonásával és egy újnak a megszerzésével még nem feltétlenül veszti el valaki korábban kialakult identitás-, illetve hovatartozás-tudatát, írónk származását, születési helyét — Budapest — tekintve nem volt felvidéki, nem volt kassai. Mindössze negyvenéves korában, 1916-ban került leánygimnáziumi igazgatóként Kassára, s az itt töltött harmincegynéhány esztendő aztán kitörölhetetlenül belevésődött a tudatába, sejtjeibe, génjeibe. Nyugodtan elmondható: a városban végérvényesen kassaivá lett ő maga is. Csehszlovákiát azért kellett végül is elhagynia, mert nem tudott más lenni, mint magyar. Magyarországon, Bakonyjákón azért marad idegen, s a falu azért nem fogadja be őt, mert itt sem képes más lenni, mint kassai. Csak a napokat rakosgatja egymás mellé és emlékeit rendezgeti, melyek között a kassai Rimanóczy, a későbbi Bajza utca — ahol Darkó és Keller szemben laktak egymással (Keller a 8-as, Darkó pedig a 3-as számú házban) — oly n^gy szerepet játszott. írónk 1952. augusztus 19-én halt meg Bakonyjákón; hamvai — kívánságára — nem maradtak a falu temetőjében: Debrecenbe kerültek. A róla szóló visszaemlékezések szerint nyughatatlan, nehéz természet volt életében. Részben talán ezért (is), főleg azonban rajta kívül álló okok miatt küzdelmes, nyugtalan élet jutott neki osztályrészül, írói-közéleti pályája is tele van ellentmondásokkal, ambícióit sosem sikerült teljes egészében kiteljesítenie: műveltsége és becsvágya alapján akár sokkal többre is hivatott lehetett volna. Gömöry János egyik levelében érzékletes képet rajzolt róla: "Zabolátlan, fegyelmezetlen egyéniség. Aki a húsz év alatt épp ezért nem volt képes minden tehetsége ellenére sem az itteni magyarságnak maradandó értékű szolgálatot tenni. Ha valamibe belefogott, csakhamar kiugrott a hámból, összeveszett munkatársaival. Torzó maradt." Ennyire futotta az erejéből, tehetségéből, ennyit tartogatott neki az élet. Ami azonban mégis mindenképpen több annál, minthogy olyan süket csönd legyen az osztályrésze, amilyen máig körülveszi őt. TÓTH LÁSZLÓ 4 A HÉT
