A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)

1993-01-15 / 3. szám

EGtTAJAK Slawomir Mrozek Remény Egy szép napon levelet kaptam. Ebben nem lenne semmi különös, ha nem lett volna olyan furcsa tartalma, illetve ha egyáltalán bármilyen tartal­ma lett volna. Annak rendje szerint föltéptem a borítékot, és egy fehér, érintetlen papírlapot találtam benne. Egy betű sem volt sem az egyik, sem a másik oldalán. A borítékon mind­össze a cím az ismert város posta­­hivatalának bélyegzőjével. A feladót nem tüntették föl. Szórakozottságból, vagy talán valami idétlen tréfa az egész? Néhány nap múlva szakasztott ilyen küzdeményem érkezett. — Talán mégse szórakozottság, inkább valami ostoba tréfa — mond­tam rossz szájízzel, miközben az üres levelet a papírkosárba hajítottam. Ám a megvetésnek, fölénynek s közöm­bösségnek e tüntető mozdulata mind­járt gyanús volt nekem. Kinek szólt? Hisz a levél feladója, a tréfa szerzője nem volt jelen, s nem lehetett e manifesztáció tanúja. A mozdulat tehát saját belső használatomra ké­szült, úgy látszik, lelkem legmélyén nevetségesnek éreztem magam kí­váncsiságom miatt, érzékenyen érin­tett, hogy becsaptak. Szégyelltem magam, hogy rá tudtak szedni. Elhatároztam, hogy ezentúl nem bontom föl az ilyen leveleket. De honnan tudhatnám, hogy ilyen-e, vagy csak közönséges levél, ha előtte nem bontom föl? A legtöbb levél a szoká­sos, nem átlátszó borítékban érkezett. ."Majd megismerem a postabélyeg­zőről" — gondoltam. Igen ám, de a levelet egy megle­hetősen nagy városban adták föl. Az is elképzelhető, hogy valaki, akinek valóban fontos közölnivalója van, onnan ír nekem. Egyhén szólva oktalanság volna egy bolond miatt megszakítani a kapcsolatot a külvi­lággal. Ezután még három üres papírlapot kaptam. Mindannyiszor ugyanazt a megszégyenítő csalódást éreztem. Valamennyien ismerjük azt az örömöt, ha a levélhordó kezéből átvesszük a még ismeretlen, de minden embar közül csak nekünk rendelt küld e­ményt. Úgy rémlett, mintha va aki elhatározta volna, hogy brutá. „an leszoktat a kíváncsiságról és várako­zásról, s ezzel megfoszt az élet értelmétől, egyszóval megöl, látszólag életben hagyva, hogy ilyen módon elkerülje a leleplezést és büntetést. Dühömben megragadtam az első alkalmat, s elutaztam abba a bizonyos városba. Titokban arra számítottam, hogy talán ismerősökkel akadok össze, akik viselkedésükkel, önkén­telen arckifejezésükkel, mozdulataik­kal elárulják magukat, és bevallják, hogy ők küldözgetik e kellemetlen leveleket. Senkinek se említve a dolgot, megvalósítottam szándéko­mat. Alighogy befutott a vonat, már a pályaudvaron gyanakvóan fürkész­tem a peronokat, mintha az utasok nem szükségszerűen e város lakóiból álló tömegében fölfedezhetném üldö­zőimet. Mikor a szállodában a bejelentke­zéssel kapcsolatos formaságokat in­téztem, a portás nevem hallatára így szólt: "Van itt valami az ön számára" — s ezzel egy rekeszből előhúzott egy levelet. Önkéntelenül is felbon­tottam, mert ki gondolta volna, hogy ismét csak egy üres papírlap. Pedig az volt. Üldöznek — gondoltam az első pillanatban. De a postabélyegzőn feltüntetett dátum azt bizonyította, hogy a levelet két nappal ezelőtt adták föl, sőt az is kiderült: éppen abból a városból érkezett, melyet alig néhány órával ezelőtt hagytam el. Nem tesz semmit! Hisz a dátumot és a postabélyegzőt is meg lehet hamisítani. De honnan tudták, hogy éppen ide utazom? A portás azt állította, hogy a levél már tegnap óta vár rám. Nem küldték vissza, abban a hiszemben, hogy ismerem a feladót, s magam közöltem vele a szálloda címét, ahol megszállok. Különben sem ismerték a feladót. A portás is összeszűrheti velük a levet. Ilyen bonyolult machinációhoz nem egy, hanem jó néhány személy szükségeltetik. Tréfáról szó sem le­het. Túlontúl sok vesződségbe és energiába kerül. Nem tréfa, de akkor mi? Ezen a kérdésen törtem a fejem még aznap éjjel a vonaton, mely visszafelé robogott velem, és még azután is sokáig. A következőképpen okoskodtam: ha nem tréfa, akkor az a lehetőség is elesik, hogy a levél semmit se jelent, hogy önmagában való eszköz, s minden szándék nélkül íródott. Tehát vissza kell térni az eredeti feltevéshez, miszerint minden üres papírlap valami egyéni monda­nivalót tartogat számomra, mindegyik mást. Láthatatlan írású tinta! Titkos­írás, mely csupán megfelelő vegysze­rek hatására válik olvashatóvá! Talpra ugrottam. A laboratóriumi vizsgálatok minden kétséget kizártak: valamennyi csak üres papírlap, semmi egyéb. És mégis, kell, hogy valami rejtett tartalmuk legyen! Mivel csődöt mon­dott szó szerinti megfejtésükre irá­nyuló kísérletem, feladójuk lelki indí­tékai felől kell megközelíteni a kérdést. Félénk szerelmi vallomás? Hát per­sze! A vallomás kényszerétől hajtva, de szeméremérzetétől bilincsbe ver­ve, valami ismeretlen hölgy küldözgeti nekem az üres lapokat. Az érzelem és illem közt létrejött kompromisszum in bianco formát öltött. Ez a felfedezés nagyon megörvendeztetett. Vásárol­tam magamnak egy új nyakkendőt, és két napig dudorászva borotválkoz­tam. Valami nyájas megbocsátással és derűvel elegyedő jóindulattal gon­doltam a bájos ismeretlenre. — Szegény kicsike... — mondogattam magamban ravaszkás, jámbor mo­sollyal. — Félénk s egyben szenve­délyes, mennyire elragadó! 12 A HÉT

Next

/
Oldalképek
Tartalom