A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-06-18 / 25. szám
EGTAJAK zabálja a guaralt, mint a bombont! És a professzor úr ekkor a homlokára ütött és közölte velem... Hát ezek itt ketten a pácienseim, ha nem tudná... Avagy, Cassiusom, egyszer megérkezik Kerszkóba Olinka Jungová aszszony, régebben cirkusztulajdonosok voltak és ő Vítézslav Nezval szeretője volt.. Ahogy megyünk át a prágai Čech-hídon, ő egyszercsak eltűnik... Nézünk le a folyóra, oda nem ugrott, majd hirtelen hangot hallunk a magasból, felnézünk, hát Olinka ott áll kézállásban az egyik hídpillér tetején, mintha cirkuszban volna és csókokat dobál felénk... Itt vagyok, kis pupákok! Nos Cassiusom, ez az asszonyság egyszer meglátogatott pont, amikor nálam volt Aloušek Stork professzor... és azonnal rákezdte: Óh, nagyon örülök, hogy maga professzor, milyen gyógyszereket, milyen kúrát javasolna nekem, nem csak dollárom, márkám is van, milyen kúrát javasolna, mit tegyek, hogy lefogyjak? És Aloušek Štork professzor hatalmasat kacagott és elordította magát: Ne zabáljon! No és a mi kertünk a huszonnégyes, egészen közel van a Ligethez címzett vendéglőhöz, ahol Hubka mérnök úr, aki szintén némi kövérségtől szenvedett, titokban épp egy nagy darab rétest igyekezett elfogyasztani, úgy megijedt ettől a magasságból, a fűzlombokon át érkező hangtól... Ne zabáljon!... hogy noha egyedül volt a vendéglőben, rémülten elhajította a tálcát a maradék rétessel együtt és a fűzfa lombjain át döbbenten nézett a kék egekbe... Hát így, kedves Cassiusom, mindig így vagyok ezekkel a gyógyszerekkel, mindig így... körbe-körbe... én igazán úgy szeretem szopogatni ezeket az orvosságokat, mint valami ínyenc. És vasárnapra mindig guaralt írattam magamnak elő, hogy örömet szerezzek Alous Stork professzornak, ha kirándul hozzánk. Guaral, guaral, guaral! Ámde Cassiusom, teljesen bizalmasan! így mi az irodalmi Nobel-díjat aligha kapjuk meg! Cassius! Csütörtökön autóbusszal jöttem ide hozzátok, körülkerítve hóval és faggyal, remegtem, hogy csonttá fagyottan talállak benneteket, mint azokat a felsorakozott kínai agyaglovakat és katonákat... és képzeld Cassius...! Az autóbusz elé nemcsak Narancs, nemcsak Svarcvald jött ki, hanem a többi fuszeklis és fekete cica is, jöttek a hóban, és attól az iszonyúan száraz és fagyos hótól pompás kedvük támadt, Narancs is táncolt, kétlábra állva táncolt a hóban, és a fuszeklisok és feketék is táncoltak a szikrázó hóban, valamennyien táncolva érkeztek elém... Körbe-körbe karikába... Holnap már mindenütt táncolni fognak... És én dühös lettem a saját kishitűségem miatt... A cicák alighanem megbeszélték egymás között, hogyan öntsenek erőt belém, hogy el ne távozzam ebből a világból, ahol éhező macskák táncolnak a hóban. Óh, galambocskáim! Gyermekeim, köszönöm nektek... és neked, kicsi Narancsom, aki már annyi tüdőgyulladást átvészeltél, neked egy puszit küldök, innen a távolból... Tudod Cassiusom, ahogy így évtizedek óta utazgatok hozzátok Kerszkóba, kezdek rájönni arra, hogy állandóan ugyanazon a helyen vagyok... Mindig ugyanott ébredek, imbolygók a hálószobámban, ha a karjaimat széttárom, ugyanazoktól a falaktól lesznek festékesek a körmeim, mindig ugyanazon a helyen motyogok, a toaletten, állandóan egyazon módon borotválkozom és félek magamra nézni, és ha mégis megnézem magamat, akkor csak a tükör sötét sarkában a fürdőszoba szögletéből, mindig ugyanazt a kávét iszom, ugyanazt a cigarettát szívom... ugyanazt a trikót és nadrágot húzom magamra, mindig egyazon módon telefonálok valakinek, hogy mindjárt megyek a Tigrishez címzett kocsmába, mindig ugyanúgy veszem elő a kulcsom, zárom be az ajtót, s ugyanúgy térek vissza, hogy meggyőződjem, nem csepeg a víz, hogy jól elzártam a gázcsapot, azután újra visszatérek, noha még egyszer mindent alaposan ellenőriztem, azután bezárom magam után az ajtót, beszállok a liftbe, tele félelemmel, vajon tényleg elzártam-e minden csapot... ... és állandóan ugyanazok a buszmegállók és kanyarok, és én ülök a buszban és fázom... és mindig ugyanazok az útkereszteződések, és ismét a szemicei buszmegálló és ugyanazok az üvegházak... és a buszvezető mindig ugyanazon a hangon kérdezi: Várni fogják a cicái? Tegnap tizennégy cicát számoltam meg. És én állandóan egyazon módon sántikálok a busz belsejébe és egyazon módon szállók le és mindig épp hogy csak el nem esem... és az autóbusz mindig ugyanúgy megvárja, amíg átmegyek előtte és én már a drótkerítésen át látom, hogyan fut elém Narancs és Svarcvald... és az idén tegnap esett először a hó és zsarnoki a hideg, de valamennyi cica rohan elém a kapuból és táncolnak, ugrándoznak, bukfenceket hánynak, két lábon állva birkóznak és mindenféle mutatványokat végeznek, mert már nem is vártak... és én köszönöm nekik és meghajlok előttük... Köszönöm, köszönöm, köszönöm... S így, Cassiusom, az öngyilkosságot máskorra halasztottam, lehet, hogy teljesen lemondtam róla, hála Narancsnak, aki noha beteg, olyan táncot ropott előttem, aminőt csak tudott, kissé ügyetlen volt, de láttam rajta, hogy örömet akar nekem szerezni, hogy arra kér, ne akarjak átutazni a Léthe folyó túlpartjára Kháron nélkül... merthogy állandóan körbe-körbe forgók, és ezt a cicáim megérezték rajtam és éhesen a fagyban és a hóban bukfenceztek és birkóztak, és egyedül te, Cassiusom, te álltái egészen a háttérben, és amikor elmentem a táncoló cicák mellett, te felemelkedtél, s én mint mindig, feléd nyújtottam az ujjam és te szokás szerint beléütötted nedves, fekete orrocskádat, és mint mindig teszed, lehunytad a szemed, és súlyosan a mellső lábaidra zöttyentél és azután a többi cicával együtt jöttetek utánam a hóban az asztalhoz és pádhoz, és mindent hó borított, és a hó ropogott könnyű vászoncipőm alatt és kinyitottam a házikó ajtaját, és mint mindig gyorsan befűtöttem, hogy nektek, cicuskáim, gyermekeim, meleg tejet adhassak, miután széttéptem és szétdobáltam két sült csirkét... Megérdemlitek, mivel ha ti nem volnátok, nem lennék én sem... mivel nincs semmi egyéb okom élni... Zs. Nagy Lajos fordítása WEÖRES SÁNDOR Ének a határtalanról Amikor még senkise voltam, fény, tiszta fény, a kígyózó patakokban gyakran aludtam én. Hogy majdnem valaki lettem, kő, durva kő, hegylejtőn jég-erezetten hömpölygetett nagy erő. Es végül élni derültem, láng, pőre láng, a szerte határtalan űrben mutatom valódi hazánk. Négy korái (részlet) 111. Ha rátekintesz kedvesedre akit szeretsz: tán nem te vagy? Ha koldus lép a küszöbödre akit kivetsz: tán nem te vagy? Ki orrodért nyúl s orrát fogja és gúnyolod: tán nem te vagy? A dal ajkad testtelen foglya és dúdolod: tán nem te vagy? Fií, bárány, tigris, féreg, ember akit megölsz: tán nem te vagy? Fú, bárány, tigris, féreg, ember aki legyőz: tán nem te vagy? Bárki megy hóban akadozva s befedi tél: tán nem te vagy? Jutsz üdvösségre, kárhozatra s aki Ítél: tán nem te vagy? Hölderlin míg lábon járok eszméletlen élek elalszom és álmomban ébredek fel a távolság gyűrűvé összezárul nem világít nekem többé a reggel a térben a fekete nap ragyog nem tudom mikor dél és mikor éj égi léggel öntöz külön időm állandó boldogság és nincs veszély A HÉT 13
