A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-01-15 / 3. szám
RIVALDAFÉNY A derű csiUagszórója... Sajnos, nem mondok újat, ha konstatálom, hogy szomorú lett a világ. Talán még az ünnepeknek sem tud úgy örülni az ember, mint ahogy kellene-illene, és az új esztendő ígérete is tele van 'kérdőjelekkel. Vannak azonban emberek, akikre ha csak ránéz az ember, mindjárt jobb kedvre derül. Egy ilyen emberrel találkoztam nemrég, és most, amikor megígért fényképei huncut kacsintással hullanak ki a borítékból, újra átélem az együtt töltött kellemes perceket. A színpadon méla, bágyadt figyelem mellett pereg az első felvonás. Aztán történik valami, amitől szinte varázsütésre megváltozik a kép. Berobbanva a jelenetbe, frivol, jó értelemben vett ripacskodással, peckes méltósággal, az örök nevettetők bizarr gyermekiségével rikácsolja az első mondatokat repedtfazék hangján, de senki sem hallja őket, mert kitör a nevetés és a vastaps. Rutinosan fogadja, neki ez kijár. Megszokta, mert megérdemli. Magabiztos szövegnélküliséggel játssza bele magát már a belépő taps alatt a darabba és a közönség szívébe. Igen ő az, Lorán Lenke\ Ha most, ebben a percben valaki azt kérné, mondjak egy szerepet, amelyben láttam őt, zavarban lennék. Mert igazából nem tudnék szerepeket felsorolni, pedig sokszor láttam, régebben talán még gyakrabban is, mint mostanában. Ó az "ezer aprócikk* — kabarétréfák, kupiék, sanzonok, magánszámok művésznője. A humor, a vidámság, a derű sziporkázó csillagszórója. Olyan, mint a frissen pattogatott kukorica, mint a bárányfelhők a tavaszi égen: mindig azt a formát veszi fel, amely az adott szituációban a legmegfelelőbb, mindig ott szikrázik fel, ahol a legnagyobb szükség van rá, kerekded kedélyessége mindig arra sugároz, amerre az unalom letelepedik. A kézcsókot nem várja el. Hanglejtése, hétköznapi eleganciája minden sztárallűrt nélkülöz. — Művésznő, én legutóbb két évvel ezelőtt láttam Önt a Magyar Televízió szilveszteri műsorában. Vissza tud emlékezni, milyen volt? — Hogyne, nagyon jól éreztem magam a műsorban, bár meglehetősen megvágták. Viszont ott volt a mai magyar színjátszás szinte teljes ma élő legjobb gárdája. Nekem Körmendi Jánossal volt egy mulatságos jelenetem, amelyben énekelhettem és táncolhattam is. Az egész műsor nagyon kellemes hangulatban zajlott, szívesen emlékszem vissza rá. — Főleg azért említem ezt a műsort, mert a magyar színjátszás kétszázadik évfordulójára készült. Elárulná, hogy ön ebből a kétszáz évből mennyit töltött a pályán? — A pályámat 1942-ben, a háború alatt kezdtem. Nem volt vidám ez a korszak, de az emberek számára mindig fontos volt a szórakozás, a jókedv, és én ebbe a műfajba vetettem bele magam. Több helyen dolgoztam, ezeket felsorolni sem tudnám. Talán kiemelném a Fővárosi Operettszínházat, ahol olyan, sajnos ma már csak emlékeinkben élő művészekkel, mondhatnám azt is, az akkori idők legnagyobb sztárjaival dolgoztam, mint Honthy Hanna, Kiss Manyi, a két Latabár és még sorolhatnám. Nagyon hosszú időt töltöttem el a Vidám Színpadon is, tulajdonképpen ez lett a második otthonom. Kitűnő kollégákkal játszottam együtt, és innen mentem nyugdíjba is. Persze azért a színpadhoz sohase lettem és nem is leszek hűtlen, mindig szívesen megyek, ha hívnak Másfél éve volt a televízióban egy önálló műsorom, amelynek címe A Lorán volt, ebben szinte mindent eljátszottam, amit szerettem volna. Még a komoly szerepekből is "csippentettem*. — Apropó, komoly szerepek. Én Önt amióta ismerem, szinte csak vidám, humoros szerepekben láttam. Mai szóval élve beskatulyázták a komika szerepkörébe. Nem szeretett volna ebből kitörni? Van olyan szerep, amelyet szeretett volna eljátszani, de nem volt rá lehetősége? — Nincs, és én ebben a "skatulyában" nagyon jól érzem magam. Egyébként ez nem is igazi skatulya, inkább egy nagy láda, amelybe a műfajon belül rengeteg minden beletartozik. Nem dicsekvésből mondom.de kisiskolás lányoktól, érett úriasszonyokon át nagymamákig, szinte minden korú és sorsú asszony életébe sikerült "beletelepednem". — önből sugárzik az elégedettség, a kiegyensúlyozottság, a derű melege. Honnan ez az optimizmus? — A derű belülről jön, itt hordom magamban, és nem engedem el egy pillanatra sem. Nincs nagyobb boldogság, mint vidám embereket látni, nevető közönségnek játszani, hallani a kacagást, hahotázást és utána a dübörgő tapsot. Ez számomra nagyon fontos volt, és ma is az. Az ón lelkem derűs, és ha ez másokra is hat, boldog vagyok. — Ezt a darabot, amelyet ma este magukkal hoztak, Bodrogi Gyula, a Vidám Színpad igazgatója rendezte, akivel ön nem egy darabban együtt játszott Ilyenkor milyen a viszony rendező és szereplő között? — Teljesen normális. Mivel Bodrogi Gyula színész is, nagyon színészcentrikus rendező. A szereposztás nagyon egyszerű: ő rendez, én meg játszom. — És ha nem játszik? — Akkor háziasszony, feleség, anya és legnagyobb boldogságomra nagymama vagyok. Férjem, Kozák László szintén nyugdíjas, és ő is színész. Egy fiunk van meg egy tündéri unokánk, aki a legnagyobb boldogságot jelenti számunkra. Imádok háztartást vezetni és főzni. — Feltételezem, hogy enni is, hiszen a művésznő kitűnően tartja magát Van kedvenc étele? — A kedvenc ételeim is egyszerűek és magyarosak. Szeretem a paprikás csirkét, a pörköltet és más finom magyaros ételt. — Megmondaná, mit jelentenek Önnek az anyagiak? Fontos a pénz? — Annyira fontos, mint minden embernek. Nem panaszkodom, de régebben ilyen szempontból jobb volt a helyzet. Sokkal több volt a hakni, ami persze nem volt igazi hakni, hiszen ilyenkor ugyanolyan igényesen, jól kellett játszani, mint mindig, viszont ezekkel — bár rosszabb, nehezebb körülmények között — pénzt lehetett keresni. — Rövid idő alatt kétszer is találkoztam a művésznővel Komáromban. Szívesen jön ide, jól érzi magát nálunk? — Nagyon szívesen jövök, rendkívül kedvesek az emberek. Árad felénk a szeretet, ami rendkívül jó érzés. Sokat nézelődtünk, vásároltunk is pár dolgot, a végén annyira elfáradtam, hogy az étteremben le kellett húznom a cipőmet, és mezítláb jártam — nem kis derültségre — a szőnyegen. BEKE ISTVÁN 8 A HÉT
