A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-06-04 / 23. szám
LAPOZGATÓ Anastázie Kudrnová beszélgetése Joszif Brodszkijjal Joszif Brodszkij 1940-ben született Leninnrádhan. 18 évesen kezdett el verseket írni. Huszonhét éves koráin írt verseit megtagadta. 1964-ben ötévi szibériai száműzetésre ítélték, de a hazai és küllöldi tiltakozások hatására a száműzetést két évre csökkentették. 1972-ben kiutasították a Szovjetunióból. Rövid bécsi és londoni tartózkodás után az USA-han telepedett le. Több egyetemen működött. Jelenleg a Mount Holyoke-i egyetemen ad elő irodalmat. Verseskötetein kívül több esszékötete is megjelent. Ksszéit angolul írja. 1987-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. Féktelen természetű vagyok — A színházat halottnak tartja, a mozi semmit sem mond önnek, a televízióban kizárólag a hírműsorokat nézi, azokat is ritkán. Kortársai közül kit olvas szívesen? — Evekkel ezelőtt rájöttem, hogy ha mások munkáit követem figyelemmel, magam semmit sem alkotok. Engem ez fölháborít! így hát felhagytam ezzel. De a dél-afrikai Nadine-t szeretem. Tudományos folyóiratokat olvasok, s mióta otthagytam Oroszországot, szinte falom a brit Time könyvmellékletét. Az önök Milan Kunderája nem tetszik nekem. Személyes összeütközésem is volt vele. Egyik cikkében azt írta, hogy az 1968-as szovjet tankok Oroszország szellemének törvényszerű folytatói voltak. Ezt akkor fogta fel először, amikor elolvasta Dosztojevszkijt. Az ő regényei alapján nyilvánvaló, írta, hogy minden rossz eleve Oroszországból ered. Ezzel az indokkal visszautasította, hogy Dosztojevszkijt fordítson. Engem ez borzasztóan fölháborított. A New York Times-ban vitáztam vele. — Verseit a pravoszláv papok hangos imádkozásának a modorában olvassa fel. Fontos volt e az ön számára a pravoszláv egyház? — Nem is. Egyetértek Anna Ahmatova megállapításával, hogy Oroszországban még nem terjedt el a kereszténység. A nyugati egyházakkal ellentétben az orosz pravoszláv egyház sohasem volt a szellemi értékek forrása. Legalábbis az utóbbi háromszáz évben nem. — Utolsó filmjével kapcsolatban Tarkovszkij elkeseredetten panaszolja, hogy a nyugati materializmus szinte lehengerelte a keleti filozófia nagy gondolatát. Aligha beszél a rendező az ön leikéből is. Vagy talán igen? — Nem akarok egy halottal polemizálni. Elég jól kijöttünk egymással, bár filmjeit sosem értékeltem különösebben. Nem tudom. A nyugati társadalmak célja, hogy a társadalom többségének biztosítsák az anyagi jólétet attól függetlenül, hogy az. adott társadalom egyes tagjai miben hisznek, miben nem hisznek. Ettől az. ember materialistává és önzővé válhat. Nem hiszem, hogy ez ennyire egyértelmű, de elképzelhető. Ennek ellenére a nyugati civilizációt igy is előnyben részesítem, méghozzá a saját tapasztalatom alapján. Tarkovszkij nagyot téved az értékelésében. Ami a lelki gazdagságot illeti, abban a Nyugat semmivel sem szegényebb. S ha a szellemi igyekezet eredményeit hasonlítjuk össze, jóval eredményesebb. — Megkönnyebbült e, amikor szovjet föld ről kiutasították? — Senkinek se kellemes, ha valahonnan kidobják. Különösen akkor nem, ha a saját hazájából. Áttéri függetlenül, hogy már elege van az egészből. De az itteni életben rendkívül tetszik a saját individuális létem autonómiája. Oroszországban a kommunitás érzésével él nek. Ezen nem csupán a kommunális lakást értem, hanem a képmutató társadalmi felfogást. Ez abban nyilvánul meg, hogy önt szavakkal, gesztusokkal nyugtatgatják, hogy ha hajban lesz, egész, környezete segíteni fog. Amikor aztán utoléri a rossz, és börtönben végzi, rájön, hogy önt nemcsak hogy senki nem védi, hanem ráadásul olyanok is akadnak, akik ebből hasznot húznak. Nem tudom, hogy ez itt másképp van-e, itt még sosem voltam börtönben. De elméletben feltételezem, hogy más lenne az. emberek viselkedése. Van bennük ugyanis — vagy az egyház, vagy a társadalmi előírások, vagy a nyugati racionalizmus, vagy mindegyik tényező együttes hatására kialakult — emberi méltóság, S ha már nem árasztják el szeretetükkel felebarátukat, respektálják az emberi jogok betartását. — Érdekelte-e önt valaha a politika? — Igen. Mint ironikus megjegyzések tárgya. De egy dolog állandóan "lelkesít". Ha valaki valami rossz ellen harcol, automatikusan a jé) megtestesítőjének tartják. Elég, ha az uralkodó párt oldalára áll, és máris jellemes ember. Lehet közben nőcsábász, csaló, hitvány alak. Neki minden mcgbocsátlatik. Szinte megdöbbentő, hogy a történelem folyamán ennek ellenére mennyi jellemes ember állt a barikád rossz oldalán. — Melyik tulajdonsága jellemzi önt a legjobban ? — A féktelenség. Ügy reagálok, mint egy kutya. Vagy mint egy macska? Nem vagyok semmiféle vallási vagy filozófiai rendszerek megtestesítője. Brodszkij nem más, mint maguk az idegek. Mindenre, ami körülöttem történt, ösztönösen reagáltam. Lényegesen megváltoztam, amikor húsz. és huszonöt éves korom között elkezdtem olvasni az. amerikai irodalmat. Aki olvasta Faulknert, már nem lehet a totalitárius rendszer ideális alapanyaga. Akkor már nehezen törik meg az ember. Egy barátom sokat foglalkozott a hinduizmussal. 18 éves koromban panaszkodtam neki, hogy fáj a fenekem. Csodálkozva megkérdezte: Te Joszif, komolyan azt hiszed, hogy te magad vagy a tested? Ma azt válaszolnám neki: természetesen én vagyok a saját testem. De akkor behódoltam a hinduizmusnak, megtanultam elszakadni magamtol, s ez megfizethetetlen szolgálatot jelentett nekem: amikor kínoztak, az őrületbe kergettem kínzóimat. Nem volt felettem hatalmuk. Az sem segített, amikor a maximumig fokozták a kínzásokat. Szerencsére nekik is megvannak a maguk korlátái. És sokan voltak, akiket megdolgoztak. A haláltól engem akkor a statisztikai alapelv mentett meg. — Amikor az ember megtanulja nem érezni a fájdalmat, nem fenyegeti-e az a veszély, hogy teljesen elveszíti az érzékenységét? — Természetesen fenyegeti. Idővel ez a képesség ösztönössé válhat. Az. ember hamarabb szakad el a testétől, mint ahogy az inger éri. Nem képes se sírni, se nevelni. De ez mint költőnek segitett: az. alkotási folyamat elszakadás a saját énemtől. — A poézis reménytelenül kevesek számára fontos. Sosem volt kedve hozzá, hogy felhasználja befolyását a médiákon keresztül? — A költészet a társadalomnak legfeljebb az egy százalékát érinti. Manapság talán egy kissé többet. Azelőtt a költőket az udvarokban tartották, ma az egyetemeken. Nekem ez nem fáj, ennek így kell lennie. De azért zavar. Az emberek óriási szellemi hajtóerőtől fosztják meg magukat. Ezért próbálom ezt egy kissé megváltoztatni. De nem felejtem el, hogy ez olyan, mintha az ördögnek tennék vele szolgálatot. Ha a költészetet úgy terjesztenénk, mint a rokc’n "roll-t vagy a videót, minősége szükségszerűen a tömegtermékek minőségéhez hasonlítana. Elveszítené rcndkívüliségét. A Respekt alapján feldolgozta: -melaj-A HÉT 11
