A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-06-04 / 23. szám
FIGYELŐ az előadással. Nem szeretem a középszerű, hiú rendezőket, akik a színész véleményének figyelembevétele nélkül ránk erőltetik az instrukcióikat, tekintélyüket féltve presztízskérdést csinálnak a rendezésből. Örülök, ha engedik megvalósítani a bennem éledező "emberke" elképzeléseit is. Szerencsémre, sok tehetséges rendezővel dolgoztam együtt. Mivel Veszprémnek sem volt saját rendezőgárdája, ezért rengeteg vendégrendezőt hívtak, és a Nemzetiben is váltakoznak a bel- és külföldi rendezők. Nagyon izgalmas, hogy szinte a környező országok minden rendezőiskolája, színjátszási stílusa házhoz jön, így sokféle újdonságot elsajátíthatunk. Csupán a "szavalós-kiállós" színjátszást tartom borzasztónak, amikor csak a szöveghűségre koncentrálnak. — Jut időd hobbikra, például nézőként színházlátogatásra? — A színházzal telítődtem, mivel másfél éve elég nagy hajszában élek — sok a munkám, ezért inkább másféle hobbi után néztem. Mivel nagy állatbarát vagyok, ezért egy szobacicát és egy szobakutyát tartok idehaza. Mostanában gyakran böngészem "A kutya hétköznapjai" című könyvet, egyébként is szívesen olvasgatok. A hangulatomtól függ, hogy éppen milyen könyvet. Ha lazítani akarok, akkor inkább olvasmányosabbakat, hogy beleélhessem magam az olvasott történetbe — kicsit kiléphessek a hétköznapok taposómalmából. — "Advent a Hargitán", benne a szereped: Árvái Réka, Kisréka... — Ez egy gyönyörű történet, amely egyrészt szerelemről, másrészt a kisebbségi sorsról, a szülőföldhöz való ragaszkodásról is szól. Borzasztóan nehéz, de ugyanakkor csodálatos a nyelvezete, tele van költői képekkel. Ez a szerep nagyon kellett a színészlelkemnek — jutalomjáték, feltöltődést jelent. Ám nagyon nehéz szerep, mivel tulajdonképpen négyféle figurát kell megformálnom: a 21-éves Rékát, aki egy játék során saját mamáját is alakítja, majd a két felvonás között eltelik húsz év, és ezután a gyötrelmeket átélt, megöregedett Rékát és tizenéves lányát kell hitelesen alakítanom. E játékba csöppenve megadatott nekünk, hogy legalább hitet és erőt adhat(t)unk embertársainknak, ha már a társadalomban végbemenő eseményeket nem irányíthatjuk. — Hogyan érzed magad a szlovákiai körút előtt? — Ha álmomból felébresztenének, akkor is eljátszanám a szerepemet, hiszen már túl vagyunk a 200. előadáson, Marosvásárhelyen, Sütő városában tartottuk a 225. előadásunkat, előadtuk Bécsben, Párizsban, fesztiválokon, de e körút előtt az örömön kívül óriási izgalom is van bennem, hogy vajon tetszeni fogok-e az otthoniaknak, elégedetten távoznak-e a nézőtérről? Miskó Ildikó Poppea megkoronázása A krónika szerint, amikor Velencében 1642 októberében, Velence második nyilvános operaháziban véget ért a L'incoronazione di Poppea cimű "dramma per musica", s szerzője az akkor 75 éves Claudio Monteverdi elhagyta az. épületet, a gondolások lelkes tömegétől halkan megkérdezte: tetszett nektek? Most, amikor április másodikén végre Pozsonyban is felcsendült Monteverdi e remeke, a közönség lelkes tapsa közepette én is szerettem volna a szerzőtől megkérdezni — tetszett Neked? Monteverdi — az első mai értelemben vett operakomponista — több mint négyszáz éve született. Először szülővárosában, Cremonában működött, aztán Mantua következik, ahol Vincenzo Gonzaga herceg udvari muzsikusa, majd Velence zárja a sort, ahol három évtizeden keresztül a San Marco székesegyház maestro di eapellája, s a város másik székesegyházában, a Frari márványpadlója alatt alussza örök álmát. Zenei életútját röviden összefoglalva úgy jellemezhetnénk, hogy ő az. a nagy kísérletező, aki a németalföldiektől örökölt bonyolult ellenpontos szerkesztéssel szemben kivívta az olasz beszédesanyaga az énekszólamokat kivéve csak jelzésekben maradt ránk. A világ színpadain főleg Raymond Leppard zenetörténész vagy Nicolaus Harnoncourt feldolgozásában játsszák. Nálunk Milan Dubovský elképzelésében halljuk a művet. A rendező ízlésvilágának megfelelően a mű egy pantomim színház jellegében lett színre állít va, és ebből ered az előadás problematikája is. Érdekes — mert van koncepciója —, amit az. ember a színpadon lát, de ezzel a megvalósítással vitába is lehet szállni. El lehet fogadni, el lehet vetni, csak éppen közömbösen elmenni mellette nem lehet. És ez nagyon jó. Én magam a "negatív táborba" tartozom, bár a második megtekintés után véleményem lényegesen változott. Nekem ugyanis idegen a pantomim művészetének kifejezési eszköztára. Irritál a férfiakon a mesterséges hajhullámok gyűrűje, zavar a női mellek ilyen arányú eltorzítása, zavar a fehérre meszelt arcok mögötti inkognitás és az egész, mesterségesen kiagyalt világ, melyben éppen Monteverdi vívmánya, az. e g y é n fókuszha helyezése kerül ismét háttérbe. De magát a zenei megszólaltatást sem tudom lvan Ožvát mint Néró és Yveta Matyášová mint Poppea ség, a dallam és az érzelmek kifejezése jegyében született új stílust. Hatalmas életművéből — sajnos a velencei pestisjárvány alatt s a századok folyamán rengeteg elveszett — számunkra most legfontosabb az. éppen bemutatott utolsó operája, melynek egyik alapvető jelentősége, hogy a mitológia világát elvetve, élő emberek, történelmi alakok históriáját öltözteti zenei mezbe. Ez vonatkozik a Poppea megkoronázásának valós alakjaira is. Az opera Néró életének azt az. epizódját ragadja ki, amikor Néró még nem városgvújtogató szadista, hanem szerelmes férfi, aki már ráunt feleségére, Octaviára, s teljesen a trónra vágyó, érzékien szenvedélyes Poppea hatalmába került. Néró elvakult szenvedélyében mindenkit félreállit injából, aki teltét ellenzi — Senecát, bölcs tanítóját és nevelőjét halálba küldi, feleségének, Oetaviának és Poppea férjének, Othonak pedig száműzetés a sorsa. Csak dicsérni és üdvözölni lehet a színház dramaturgiáját, hogy ezt a megszokott romantikus "dömpingtől" elütő művet végre Pozsonyban is hallhatóvá és láthatóvá tette. Hogy milyen eredménnyel, az. már vita tárgyát képezheti. Az. előadást Dušan Štefánek tanította be, Milan Sládek világhírű pantomimművész rendezte, díszletét Albin Brunovskv, jelmezeit pedig Daniel Bninovský tervezte. Köztudott, hogy a Poppea zenei egészben elfogadni. Ilyen nyersen, szögletesen és harsányan megszólaltatni a reneszánsz, lehanyatló és a barokk kezdeti szakaszából származó zenét, illetlenség. Miért nem lehetett szakértőnek felkérni Albrecht professzort, aki éppen ennek a stílusnak avatott mestere? Igaz, félelmetesen nehéz. Monteverdi stílusát tolmácsolni, főleg annak, aki csak a romantikán nőtt fel. A nagyszámú énekesgárdában akadtak különböző minőségű teljesítmények. Ezekből kettőt, a két ellenpólust említem meg. Sajnos Scnccának — Juraj Peter énekli —, ennek a méltóságteljes és bölcs filozófusnak bár maszkban jó, de alakban eltorzitott megjelenítése számomra a legnagyobb csalódás. Ez a szerep egyenesen Peter Mikuláš után kiált! Ivan Ožvát viszont Néró megformálásával pályája csúcsára érkezett. Az. egyetlen, aki igazán kifejezéssel énekel. És még egy további megjegyzés. Hive vagyok az. eredetiben való operatolmácsolásnak, de itt és most a hosszú és fontos énekbeszéd miatt a lefordított szöveg — mely a borsosán árait műsorfüzetben meg is található — lényegesen többet jelentett volna. Varga József Fotó: Katarina Marcnčinová A HÉT 7