A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)

1993-06-04 / 23. szám

FIGYELŐ az előadással. Nem szeretem a közép­szerű, hiú rendezőket, akik a színész véleményének figyelembevétele nélkül ránk erőltetik az instrukcióikat, tekinté­lyüket féltve presztízskérdést csinálnak a rendezésből. Örülök, ha engedik megvalósítani a bennem éledező "em­berke" elképzeléseit is. Szerencsémre, sok tehetséges rendezővel dolgoztam együtt. Mivel Veszprémnek sem volt saját rendezőgárdája, ezért rengeteg vendégrendezőt hívtak, és a Nemzeti­ben is váltakoznak a bel- és külföldi rendezők. Nagyon izgalmas, hogy szin­te a környező országok minden rende­zőiskolája, színjátszási stílusa házhoz jön, így sokféle újdonságot elsajátítha­tunk. Csupán a "szavalós-kiállós" szín­játszást tartom borzasztónak, amikor csak a szöveghűségre koncentrálnak. — Jut időd hobbikra, például nézőként színházlátogatásra? — A színházzal telítődtem, mivel másfél éve elég nagy hajszában élek — sok a munkám, ezért inkább másféle hobbi után néztem. Mivel nagy állatba­rát vagyok, ezért egy szobacicát és egy szobakutyát tartok idehaza. Mos­tanában gyakran böngészem "A kutya hétköznapjai" című könyvet, egyébként is szívesen olvasgatok. A hangulatomtól függ, hogy éppen milyen könyvet. Ha lazítani akarok, akkor inkább olvasmá­nyosabbakat, hogy beleélhessem ma­gam az olvasott történetbe — kicsit kiléphessek a hétköznapok taposómal­mából. — "Advent a Hargitán", benne a szereped: Árvái Réka, Kisréka... — Ez egy gyönyörű történet, amely egyrészt szerelemről, másrészt a ki­sebbségi sorsról, a szülőföldhöz való ragaszkodásról is szól. Borzasztóan nehéz, de ugyanakkor csodálatos a nyelvezete, tele van költői képekkel. Ez a szerep nagyon kellett a színészlel­­kemnek — jutalomjáték, feltöltődést jelent. Ám nagyon nehéz szerep, mivel tulajdonképpen négyféle figurát kell megformálnom: a 21-éves Rékát, aki egy játék során saját mamáját is alakítja, majd a két felvonás között eltelik húsz év, és ezután a gyötrelmeket átélt, megöregedett Rékát és tizenéves lá­nyát kell hitelesen alakítanom. E játékba csöppenve megadatott nekünk, hogy legalább hitet és erőt adhat(t)unk embertársainknak, ha már a társada­lomban végbemenő eseményeket nem irányíthatjuk. — Hogyan érzed magad a szlovákiai körút előtt? — Ha álmomból felébresztenének, akkor is eljátszanám a szerepemet, hiszen már túl vagyunk a 200. előadá­son, Marosvásárhelyen, Sütő városá­ban tartottuk a 225. előadásunkat, előadtuk Bécsben, Párizsban, fesztivá­lokon, de e körút előtt az örömön kívül óriási izgalom is van bennem, hogy vajon tetszeni fogok-e az otthoniaknak, elégedetten távoznak-e a nézőtérről? Miskó Ildikó Poppea megkoronázása A krónika szerint, amikor Velencében 1642 októberében, Velence második nyilvános operaháziban véget ért a L'incoronazione di Poppea cimű "dramma per musica", s szerzője az akkor 75 éves Claudio Monteverdi elhagyta az. épületet, a gondolások lelkes tömegétől halkan megkérdezte: tetszett nek­tek? Most, amikor április másodikén végre Pozsonyban is felcsendült Monteverdi e remeke, a közönség lelkes tapsa közepette én is szerettem volna a szerzőtől megkérdezni — tetszett Neked? Monteverdi — az első mai értelemben vett operakomponista — több mint négyszáz éve született. Először szülővárosá­ban, Cremonában működött, aztán Mantua következik, ahol Vincenzo Gonzaga herceg udvari muzsikusa, majd Velence zárja a sort, ahol három évtizeden keresztül a San Marco székesegyház maestro di eapellája, s a város másik székesegyházában, a Frari márványpad­lója alatt alussza örök álmát. Zenei életútját röviden összefoglalva úgy jellemezhetnénk, hogy ő az. a nagy kísérletező, aki a németal­földiektől örökölt bonyolult ellenpontos szer­kesztéssel szemben kivívta az olasz beszédes­anyaga az énekszólamokat kivéve csak jelzé­sekben maradt ránk. A világ színpadain főleg Raymond Leppard zenetörténész vagy Nico­laus Harnoncourt feldolgozásában játsszák. Nálunk Milan Dubovský elképzelésében hall­juk a művet. A rendező ízlésvilágának megfelelően a mű egy pantomim színház jellegében lett színre állít va, és ebből ered az előadás problematikája is. Érdekes — mert van koncepciója —, amit az. ember a színpadon lát, de ezzel a megvalósítással vitába is lehet szállni. El lehet fogadni, el lehet vetni, csak éppen közömbösen elmenni mellette nem lehet. És ez nagyon jó. Én magam a "negatív táborba" tartozom, bár a második megtekintés után véleményem lényegesen változott. Nekem ugyanis idegen a pantomim művészetének kifejezési eszköz­tára. Irritál a férfiakon a mesterséges hajhul­lámok gyűrűje, zavar a női mellek ilyen arányú eltorzítása, zavar a fehérre meszelt arcok mögötti inkognitás és az egész, mesterségesen kiagyalt világ, melyben éppen Monteverdi vívmánya, az. e g y é n fókuszha helyezése kerül ismét háttérbe. De magát a zenei megszólaltatást sem tudom lvan Ožvát mint Né­ró és Yveta Matyá­­šová mint Poppea ség, a dallam és az érzelmek kifejezése jegyében született új stílust. Hatalmas életmű­véből — sajnos a velencei pestisjárvány alatt s a századok folyamán rengeteg elveszett — számunkra most legfontosabb az. éppen be­mutatott utolsó operája, melynek egyik alap­vető jelentősége, hogy a mitológia világát elvetve, élő emberek, történelmi alakok his­tóriáját öltözteti zenei mezbe. Ez vonatkozik a Poppea megkoronázásának valós alakjaira is. Az opera Néró életének azt az. epizódját ragadja ki, amikor Néró még nem városgvúj­­togató szadista, hanem szerelmes férfi, aki már ráunt feleségére, Octaviára, s teljesen a trónra vágyó, érzékien szenvedélyes Poppea hatalmába került. Néró elvakult szenvedélyében mindenkit félreállit injából, aki teltét ellenzi — Senecát, bölcs tanítóját és nevelőjét halálba küldi, feleségének, Oetaviának és Poppea férjének, Othonak pedig száműzetés a sorsa. Csak dicsérni és üdvözölni lehet a színház dramaturgiáját, hogy ezt a megszokott roman­tikus "dömpingtől" elütő művet végre Po­zsonyban is hallhatóvá és láthatóvá tette. Hogy milyen eredménnyel, az. már vita tárgyát képezheti. Az. előadást Dušan Štefánek tanította be, Milan Sládek világhírű panto­mimművész rendezte, díszletét Albin Bru­­novskv, jelmezeit pedig Daniel Bninovský tervezte. Köztudott, hogy a Poppea zenei egészben elfogadni. Ilyen nyersen, szögletesen és harsányan megszólaltatni a reneszánsz, lehanyatló és a barokk kezdeti szakaszából származó zenét, illetlenség. Miért nem lehetett szakértőnek felkérni Albrecht professzort, aki éppen ennek a stílusnak avatott mestere? Igaz, félelmetesen nehéz. Monteverdi stílusát tolmácsolni, főleg annak, aki csak a roman­tikán nőtt fel. A nagyszámú énekesgárdában akadtak különböző minőségű teljesítmények. Ezekből kettőt, a két ellenpólust említem meg. Sajnos Scnccának — Juraj Peter énekli —, ennek a méltóságteljes és bölcs filozófusnak bár maszkban jó, de alakban eltorzitott megjelenítése számomra a legnagyobb csaló­dás. Ez a szerep egyenesen Peter Mikuláš után kiált! Ivan Ožvát viszont Néró megfor­málásával pályája csúcsára érkezett. Az. egyet­len, aki igazán kifejezéssel énekel. És még egy további megjegyzés. Hive vagyok az. eredetiben való operatolmácsolásnak, de itt és most a hosszú és fontos énekbeszéd miatt a lefordított szöveg — mely a borsosán árait műsorfüzetben meg is található — lényegesen többet jelentett volna. Varga József Fotó: Katarina Marcnčinová A HÉT 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom