A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-01-15 / 3. szám
GONDOLKODÓ DAMOKLÉSZ KARDJA Nem irigyelni való dolog manapság a polgármesteri szék Szlovákiában. Szinte naponta hallhatunk és olvashatunk róla, hogy ebben a városban meg abban a faluban a lakosság elégedetlen a polgármester munkájával, az önkormányzat bizalmatlan iránta és a fejét követeli. Ha nem tudják szép szóval meggyőzni, akkor intrikálni kezdenek ellene. A polgármester erre vagy bedobja a törülközőt, vagy felveszi az odahajított kesztyűt és — képletesen szólva — kardot ránt. A messziről jött ember persze sohasem tudja, a kirobbant csetepatéban melyik oldalon áll az igazság, de ez még nem is lenne olyan nagy baj; sokkal elszomorítóbb dolog, hogy gyakran maguk az érintettek sincsenek tisztában vele. A pörösködéshez és a viszálykodáshoz nem is kell olyan nagy sérelem. Néha már egy hangosabb szó is elindíthatja a hógolyót, amely idővel hatalmas lavinává dagadhat és maga alá temethet mindent. Máskor érdekek ütköznek és a polgármester az egyik fél javára dönt, amibe a másik nem nyugszik bele és máris adva van a konfliktus. Na és persze néhány lap számára adva van az izgalmas téma is, hiszen az olvasók szívesen elcsámcsognak az efféle ínyencségeken. Az újságíró gyanítja, aligha fog tudni igazságot tenni, de abban reménykedik, hogy az összekuszálódott szálakat kibogozza. A végeredmény persze többnyire siralmas: a gubanc még nagyobb lesz, a szembenálló felek még dühösebben acsarkodseltette magát a helyi magyarság, valamint a városi hivatalos bizottság tagjai, a sajtó és a televízió. Az összekötő szöveget Hegedűs L. Jenő, a WHLD rádió egyik vezetője mondta, majdpedig bemutatta az illusztris vendégeket és a meghívottakat, akik közül többen is rövid hozzászólásban méltatták az esemény jelentőségét. Magyar részről Kovács István, a Magyar Ház volt elnöke emlékezett meg Petőfiről: méltatta a költőóriás világirodalmi jelentőségét, a buffalói elöljárók nemes gesztusát és az ottani magyarság áldozatkészségét és hazafias megnyilvánulását. A szobrászművésznő köszönetét fejezte ki a megbízásért, amely — saját szavaival élve — nem volt könnyű, de szívvel-lélekkel kívánt eleget tenni annak. Ezt követően a Buffalói Városi Tanács és művészbizottság nevében leleplezték, majd megkoszorúzták a szobrot. CÚTH JÁNOS nak egymásra, s valahol valakik nagyon elégedetten dörzsölik a kezüket. Őszintén szólva én mindig elszomorodom, ha ilyen helyi háborúskodásokról hallok vagy olvasok, mert a legtöbb esetben nem a lényegről van szó. Aki figyelmesen áttanulmányozta az utóbbi hónapokban megalkotott törvényeket és rendeleteket, annak fel kellett hogy tűnjön: mennyire beszűkült a polgármesterek és a helyi önkormányzatok mozgástere, a központi hatalom milyen módszeresen és arrogánsán igyekszik ezeket a választott személyeket és testületeket gúzsba kötni vagy lejáratni. Az állami hivatalok és intézmények élén gyakorlatilag kicserélődött az irányító garnitúra. Az új hatalom már megtalálta (és megjutalmazta) az iránta lojális személyeket. Hogy többnyire nem a legjobb szakembereket? Ez az apróság aligha zavar bárkit is odafönn. Most a teljes hatalom megkaparintása és megtartása a cél, sürgősen be kell rendezkedni az újonnan megalapított országban, nehogy valakinek eszébe jusson, hogy lehetne ezt talán másképp is csinálni. A növekvő munkanélküliség és az egyre romló életszínvonal előbb-utóbb ráébreszti a ma még rebelliskedőket is, hogy jó lesz résen lenni, mert még megüthetik a bokájukat. A 89 előtti rendszerben a "tartsd a pofádéért cserébe a hatalom megpróbált mindenkinek munkát biztosítani, ez a mostani hatalom — bár sok arcot jól ismerünk 1989 előttről — már csak a régi irányítási módszereket szeretné feleleveníteni, a szociális létbiztonsággal nem kíván foglalkozni. Annyit fecsegtünk az elmúlt három évben az Európába való visszatérésről meg hasonlókról, s közben nem vettük észre, hogy a szekér Dél-Amerikába robog velünk. Arra felé működnek a miénkre kísértetiesen emlékeztető "demokráciák" és rendszerek. A hatalom számára most már a különböző szintű választott szervek és testületek jelentik az igazán komoly akadályt. Gondolom ezért is örül a helyi perpatvaroknak és viszálykodásoknak, mert minél megosztottabb egy-egy település közössége, annál kevésbé tud ellenállni a felülről jövő nyomásnak. S ez a nyomás bizony egyre erőteljesebb. A helyi önkormányzatok bevételi forrásai nagyon csekélyhozamúak, főleg a kisebb községek számára életbevágó a központi támogatás. Ennek az elosztása azonban újabban nem a szükségletek szerint történik; a lojalitás és a megbízhatóság a mérce. Vajon gyanítják-e a Csehszlovákia békés szétválását oly meghatódva szemlélő külföldi politikusok, milyen megaláztatásoknak vannak kitéve nap mint nap a polgármesterek? Pénzért kell könyörögniük, hogy befejezhessék a félbemaradt közművesítést, lakásépítkezést stb., hogy szociális segélyben részesíthessék a rászoruló nyugdíjasokat és újabban már a munkanélkülieket is. A mezőgazdasági szövetkezetek transzformációja megrekedt valahol a félúton; ami mozdítható a közös vagyonból azt széthordják vagy elkótyavetyélik. így az az üzem, amely néhány éve még támasza volt a falunak, most púp a hátán. A magángazdálkodók száma csekély, a magánvállakozóké még kevesebb és az új adótörvények is őket fogják leghamarabb a földbe taposni. Aligha kétséges, hogy a munkanélküliek sorsára jutnak ők is. Mit tehet ebben a már-már kilátástalan helyzetben a polgármester? Sajnos nem sokat; s még csak a társadalmi szolidaritásra sem számíthat, hiszen ez kiveszett belőlünk, így nem .csoda, ha önként lemond tisztségéről, meg sem várva, hogy erre mások szólítsák fel. Lehangoló élmény az ember számára kiábrándult, megkeseredett és tanácstalan polgármesterekkel beszélgetni. Az utóbbi hónapokban jónéhány ilyen választott tisztségviselővel találkoztam, s szinte ugyanazokkal a szavakkal mondták el minden gondjukat és problémájukat. Az a polgármester még szerencsésnek nevezheti magát, akit legalább a helyi önkormányzat képviselői abajgatnak, mert odafigyelnek a munkájára. De mit tehet az az ember, akit a problémáival magára hagynak? Sajnos a legtöbb településen a politikai pártok és mozgalmak helyi szervezetei passzívak (intő jel, hogy a DBP az egyetlen kivétel), a különböző társadalmi szerveződések és egyletek pedig létre sem jöttek, pedig szükség lenne rájuk, hiszen hathatós érdekképviselet nélkül sem a gazdák, sem a magánvállakozók nem fogják tudni a szavukat hallatni. Mennyivel könnyebb lehetne a polgármester dolga, ha ezeknek a szervezeteknek a képviselőivel közösen keresné a megoldást a felgyülemlett problémákra, ha valóban maga mögött érezné a tenni akaró emberek támogatását. A hatalom egyelőre csak fontolgatja az önkormányzatok elleni offenzívát, mert még nincs tisztában a valódi erőviszonyokkal. A kifárasztás és az "oszd meg és uralkodj" taktikához folyamodott, mert abban bizakodik, hogy az emberek előbb-utóbb belefásulnak az egészbe. A polgármesterek feje fölött pedig egyre vékonyodó szálon ott függ Damoklész kardja... LACZA TIHAMÉR A HÉT 5
