A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)

1993-05-21 / 21. szám

EGTAJAK

A FÜLEMÜLE ÉS A RÓZSA

OSCAR

WILDE

— Azt ígérte a kislány, hogy ha hozok neki egy szál piros rózsát, táncolni fog velem — siránkozott a fiatal diák —, de nincs a kertemben egy szál piros rózsa sem.

Egy fülemüle hallotta a panaszt és tovább figyelt.

— Egy szál piros rózsám sincs a kertemben — sóhajtott fel a fiú, és szeméből hullott a könny... — Mennyi könyvet olvastam már, mennyi mindent tudok és most egy szál piros rózsától függ a boldogságom

— Végre egy hűséges szerelmes — gondolta a fülemüle.— Minden éjjel róla énekeltem, elmeséltem történetét még a csillagoknak is, és most itt áll előttem. Haja sötét, ajka piros, mint az annyira áhított piros rózsa, de arcáról lerí a szomorúság.

— Holnap bált rendeznek — suttogta a fiatal diák — és a szerelmem is ott lesz. Ha egy szál piros rózsát vihetnék neki, napnyugtáig táncolna velem. De nincs piros rózsa a kertemben és én magányosan fogok ülni, amikor ő — mintha észre sem venne

— elmegy majd mellettem, az én szívem pedig megszakad a fájdalomtól.

— Ez a fiú valóban hűséges szerelmes — gondolta a fülemüle.

— Hiába, a szerelem csodálatos érzés lehet, értékesebb az aranynál.

— Miért sír ez a fiú? — kérdezte egy zöld gyíkocska.

— Vajon miért? — kérdezte a pillangó is.

— Csakugyan, mi bántja szegényt? — suttogta a margaréta gyengéden.

— Egy piros rózsáért sír — magyarázta a fülemüle, aki megértette a fiú bánatát és elgondolkozott a szerelem rejtelmeiről.

Hirtelen elhatározással a kert közepén álló gyönyörű rózsafához repült.

— Adj egy szál piros rózsát — könyörgött és én elénekelem neked a legédesebb dalomat.

De a fa megrázta magát.

— Az én rózsáim fehérek — felelte, olyan fehérek, mint a hó.

De menj el a testvéremhez, ő a diák ablaka mögött növekedik, talán adhat neked.

így hát a fülemüle átrepült a másik rózsafához a diák ablaka mögé.

— Adj egy szál piros rózsát — könyörgött ismét a fülemüle — és elénekelem legédesebb dalomat.

De ez a fa is tagadólag rázta meg lombos fejét.

— Az én rózsáim pirosak ugyan, de vén vagyok már és a vihar összetörte ágaimat. Ez évben már nem nyílnak rajtam virágok.

— De én csak egyetlen egy szál piros rózsát akarok — kiáltott fel a fülemüle — nincs valami mód, hogy mégis megkaphassam?

— Van egy mód — felelte a fa —, de az túlságosan borzasztói

— Kérlek, áruld el nekem — kérlelte a fülemüle — én nem félek semmitől.

— Ha minden áron meg akarod kapni a piros rózsát, holdvilágnál kell énekelned és vérző szíveddel kell megszínesítened. Dalolnod kell nekem egész éjszaka, melledet a tüskéimhez szorítva olyan mélyen, hogy szívedbe fúródjanak, kiömlő véred ereimbe folyjon.

— A halál igen nagy ár egy piros rózsáért és az élete mindenkinek kedves. O! Milyen kellemes a zöld erdőben ülve gyönyörködni a napban. Milyen édes a virágok illata, de a szerelem mégiscsak többet ér az életnél és mit jelent egy madár szíve egy férfi szívéhet képest?

Ezzel kitárta szárnyait és elrepült a diákhoz, aki még mindig a fűben feküdt és gyönyörű szemében még nem száradtak fel a könnyek.

— Örvendj! Légy boldog! — dalolta a fülemüle, mert megkapod a piros rózsádat! Én fogom megszerezni, a holdvilágnál fogok énekelni és szívem vérével fogom a rózsát pirosra festeni. Csak azt ígérd meg, hogy hűséges szerelmes leszel.

A diák felnézett és némán

hallgatta a fülemüle gyönyörű hangját. Nem értette meg őt, mert csak annyit tudott, amennyit a könyvekből tanult.

— Szép hangja van — gondolta —, de vajon van-e benne érzés is? Attól tartok, nincs. Nem lehet őszinte! Nem áldozná fel az életét másokért. Őt csak a muzsika érdekli, az éneklés, de el kell ismernem, hogy a hangja csodálatos. Milyen kár, hogy mindez semmit sem jelent! Ezzel bement a szobájába és szerelméről ábrándozott tovább. Kis idő múltán elnyomta az álom.

Amikor a Hold megjelent az égen, a fülemüle elrepült a rózsafához és mellét a rózsa tüskéihet szorította. Egész éjjel dalolt és a tüskék egyre mélyebbre fúródtak mellébe, vére cseppenként hullott alá. De ő csak dalolt és dalolt egy fiú és egy lány ébredező szerelméről.

A rózsafa legmagasabb ágán egy gyönyörű rózsa virágzott, de olyan halvány volt, mintha csak árnyéka volna egy igazi rózsának. A fa pedig egyre azt hajtogatta, hogy a madár szorítsa kis mellét még erősebben szúrós tüskéihez. Csak szorítsd, préseld melled még közelebb hozzám, mert már közeledik a reggel és a rózsa még nincs befejezve.

A kis fülemüle pedig testével még jobban igyekezett a rózsa szívébe hatolni és hangja egyre hangosabban szólt, mert egy fiú és egy lány ébredező szerelméről dalolt. De a tüskék még nem értek a szívéhez, a rózsa színe még fehér volt, csupán levelei váltak pirossá, mert a rózsa szívét egy fülemüle szívéből csörgő vér pirosítja csak meg.

És a fa egyre sürgette a madarat, hogy még erősebben szorítsa kis mellét a tüskéhez, s amikor a tüske végül a madár szívébe hatolt, a fülemüle szörnyű fájdalmat érzett. Minél elviselhetetlenebbé vált a fájdalom, annál vadabbul szárnyalt a hangja a magasba, hiszen a szerelemről és a halálról dalolt.

És a gyönyörű rózsa a keleti éghez hasonló bíborvörös színűvé változott. A kis fülemüle hangja egyre gyengült, kicsi szárnyai erőtlenül verdestek, a szeme elhomályosult, torka összeszorult. Utolsó énekét dalolta már. A vörös rózsa jól hallotta, belereszketett és kitárta szirmait a reggeli hideg áramlatba.

— Idenézz kismadár! — kiáltott fel a rózsafa. — Itt tündököl az általad annyira áhított bíborvörös rózsa. De a fülemüle már nem

12 A HÉT