A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-05-14 / 20. szám
GONDOLKODÓ A szlovákiai magyarság helyzete és elképzelései a 20. század végén Most, amikor újragondolom előadásom címét, döbbenek csak rá arra, hogy némileg kelepcébe estem: amennyiben valóban tárgyilagos és legalább némileg alapos képet kívánok nyújtani a címben meghatározott témáról, elkerülhetetlenül szólnom kell olyan problémákról is, amelyekről eddig szemérmesen hallgattunk, s ha tudtunk is létezésükről, inkább tabutémáknak tartottuk őket. Végül is nem biztos, hogy ez a kárára válik a mai együttgondolkodásnak; mielőtt azonban a kérdés taglálásához kezdenék, szeretném teljesen nyíltan elmondani, hogy az előadásban foglaltak a saját nézetemet tükrözik; én, mint mindig, hallgatóságomat most is felnőtt, értelmes emberek gyülekezetének tartom, akik számára kötelesség, hogy saját véleményt alkossanak a témáról. így tehát nem arra kérem Önöket, hogy az általam elmondottakat fogadják el, hanem arra, hogy gondolkodjunk el közösen felettük, s próbáljunk meg közösen megoldást találni azokra a problémákra, amelyeket erre közösen érettnek tartunk. Először is engedjék meg, hogy üdvözöljem eme konferencia létrehozatalának gondolatát; meg vagyok róla győződve, hogy számos ilyen együttlétre lesz szükség ahhoz, hogy megtanuljunk odafigyelni egymás szavára. Számos ilyen összejövetel szükségeltetik ahhoz is, hogy keletiek és nyugatiak közelítsük a gondolatainkat egymáshoz. A negyven évig kommunista diktatúrában élt ember ugyanis gondolkodásban többé-kevósbé sérült: bizonyos gondolkodásbeli akadályok leküzdése után képes csak igazán megérteni az olyan embert, akinek megadatott az a szerencse, hogy demokráciában élhetett. Ezt az akadályt többé-kevésbé tudatosítjuk; azt már talán kevéssé, hogy ez a gondolatmenet fordítva is nagyon élesen érvényes. A valódi demokráciában nevelkedett ember véleményem szerint képtelen megérteni a diktatúrák lényegét, s azok tudati hatásának igazi mélységét; kissé túlzó hasonlattal élve olyan ez, minthogy az, aki csak olvasott a koncentrációs táborról, sem tudja igazán felmérni annak a rémületnek a mélységét, amely akkor éri az embert, amikor a gázkamrában a befelé áramló Ciklon B hangját hallja. A demokrata a diktátorról talán csupán azt feltételezi, hogy az egy rosszabb demokrata; pedig nem. Kettejük között homlokegyenest eltérő irányulásbeli különbség van. Meg kell tehát értetnünk egymással gondjainkat, fel kell tárnunk egymás előtt gondolkodásbeli beidegződéseinket is: csak így juthatunk valóban közelebb egymáshoz, Kelet és Nyugat. Ennek a közeledésnek az egyik valóban hatásos eszköze lehet a keresztény gondolatkör. Mi a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom szellemi pilléreit épp ebben az értéktárban találtuk meg. Az igazi keresztények nyitottsága szükségeltetik ahhoz, s valóban keresztényi alapokon nyugvó alázat, hogy nyitottan, egymásról a jót feltételezve közeledjünk egymáshoz. Ugyanakkor óvni is szeretnék mindenkit; bár a keresztény alapeszmékre politológiai irányzatokat, politikai pártokat is lehet — s kell — alapozni, ez a gondolatkör sokkal többet kell, hogy jelentsen annál, minthogy csupán eszköz, csupán divatos póz vagy politikai célokat szolgáló paraván legyen. A keresztény eszmekor egyik alappillére az őszinteség, a hitelesség; bár magam mindenki jogát elismerem a sauli fordulatra, azt csak egyszer tartom igazán hitelesen megvalósíthatónak. Pálból tehát soha nem lett, s ne is legyen Saul. A keresztény eszmék időnkénti elfogadásában, majd elvetésében nagyon nagy veszélyt látnék: magának az eszmerendszernek a lejáratását. S az egyre mélyebb értékválságba süllyedő kelet-európai társadalmakban ezt a luxust nem engedhetjük meg magunknak. A szlovákiai magyarság helyzete a huszadik század végén összetett, s összeségében tekintve igazán nem rózsás. 75 éves, kisebbségként megélt történelmünk folyamán többször értek komoly megrázkódtatások; értelmiségünk nagy része elhagyott, kénytelen volt elhagyni bennünket az 1919—20-as években, s egy újabb hullámban a 2. világháború után. Ekkor anyagilag is tehetősebb rétegeink szintén áldozatul estek az üldöztetésnek; míg az első Csehszlovák Köztársaságban a földreform és a kiűzetések ellenére kisebbségünk társadalmi szerkezete úgy-ahogy épen fennmaradt, a 2. világháború utáni kollektív meghurcoltatás eredményeképpen, s az azt követő kommunista diktatúra túlkapásainak következményeként mára nem beszélhetünk egészséges társadalmi szerkezetről. A magántulajdonról az elmúlt évtizedekben bűn volt beszélni, csakúgy, mint az állami teljhatalommal szembeni alternatív szerveződésekről, akár világi, akár egyházi téren. így napjainkra nagyon kiszolgáltatottakká váltunk, s eme kiszolgáltatottság tudatában manipulál is velünk — még napjainkban is — a hatalom vastagon. Arról sem kell szemérmesen hallgatnunk, hogy többen közülünk is — főleg az elmúlt évtizedekben — a hatalom szekértolóivá, kiszolgálóivá váltak. Ez azon a ponton vált fokozottan erkölcstelenné, amikor hagyták magukat felhasználni népcsoportunk érdekei elleni tevékenységhez. Értelmiségünk mára erőtlenné sorvadt. Míg az első köztársaságban a legjobb pozsonyi ügyvédek mind — vagy jórészt — magyar nemzetiségűek, illetve anyanyelvűek voltak, ma alig-alig tudunk néhány értelmes jogászembert összekaparni, s meggyőzni őket, hogy közösségünk érdekében is — ne csak a saját boldogulásuk érdekében — fejtsenek ki némi tevékenységet. Megcsappant mára a hitünk is; s itt nemcsak az istenhitről beszélnék, hanem a közösségünk érdekében kifejtett munkába, közösségünk felemelésébe vetett hitről. Az a 4 A HÉT
