A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-05-14 / 20. szám
OTT JÁRTUNK r r r ATKELES A HATÁRON Amikor politikusaink eltökélték és felvállalták az önálló Szlovák Köztársaság megalakulásának ügyét, aligha gondoltak a következményekre, amelyek az ország kettéválásával járnak. Sokan még mind a mai napig csak barátkoznak a gondolattal, hogy valójában mit is jelent Csehország és Szlovákia szembenállása, mert mindenképpen szembekerültek, hiszen mások lettek a gazdasági, kulturális, politikai és társadalmi elképzelések a köztársaságokban. Ám vannak, akik e rövidke pár hónap alatt saját bőrükön tapasztalhatták a felmerült gondokat, sokszor szoros kapcsolatokat kellett feladniuk az új helyzetben, amely elsőként a hivatásos katonákat, tiszteket érintette állomáshelyük áthelyezésével. De az új társadalmi helyzet érint másokat is, az egyszerű embereket, különösen a Csehországban szakadt magyarokat, és nem csodálkozhatunk, amikor feljajdulnak, vajon hová tűnt a demokrácia? Idézek egy levélből: "Lejárt az útlevelem (április 30-án), nem utazhatok, mert újat estik akkor adnak, ha meglesz az állampolgárságom, azt meg nem tudom mikor kapom meg. Az ember már idegbajt kap lassan ettől a sok "buzerációtól", meg a "demokráciától". Nem így képzeltem el a nagy változást, és ezzel nem vagyok egyedül. Az egész életemre kihat. Az egyik ági nagyszülőket nem is ismertem. Két vagy három alkalommal találkoztunk, mert 48-ban kitelepítették őket a "Maďari za Dunaj" jelszó alatt, most meg én vagyok megint hontalan, harmincéves csehországi tartózkodásom után...” Mindezek a minap jutottak eszembe, amikor a cseh, illetve a morva határhoz közeledtünk a Holíč—Hodonín átkelő felé. A Morva folyó innenső oldalán felállított — provizórikus — átkelőnél különösebb ellenőrzésre nem került sor. A határszolgálat embere miután látta, hogy üres a teherkocsi platója, továbbot intett. Folytathattuk utunkat, zsebünkben a hivatalosan engedélyezett cseh százassal, de annál több tíz koronással, amelyeket sem itt, sem ott nem bélyegeztek le. A Morva folyó víztükrén csillogtak a felkelő Nap sugarai, ám akaratlanul felvillant bennem is, hogy hajdanában, a 18. század alkonyán ezen a tájon vadászgatott morva nemes barátaival gróf Gvadányi József, a költő, nyugalmazott lovasgenerális. Tavasz elején várták a szalonkákat, a hosszúcsőrű légi vándorokat, de nyáron őzbakra lestek és augusztusban beköszöntött a vadkacsázás. Télen pedig kergették a nyulat, űzték a vaddisznót, és havas holdvilágnál a ravaszdi róka szeme közé pörköltek. Akkor határokról nemigen tudott senki. Node mostanára a Cseh Köztársaság elnöke szabályos drótkerítést, ha úgy tetszik vasfüggönyt helyezett kilátásba... Hodonínba érve, a város előcsarnokában fogadtak a vámosok, de megállás nélkül továbbhaladhattunk. A főtéren Szent Lőrinc állványokkal körüldúcolt temploma áll; az emberek munkába siettek, folyt a normális élet. Miután átvergődtünk a városon, a Prága felé vezető autópályán folytattuk utunkat, illetve Brünnél már le kellett volna kanyarodnunk Svitavy — úti célunk — irányába, de ezt Józsi a sofőrünk nem tette meg, így nemsokára a "Devčt krížu" (Kilenc kereszt) utasellátó parkolójában tarthattunk rövidebb pihenőt. Miközben az éjjel-nappal nyitvatartó Motorestben kávézgattunk, eszembe jutott, hogy talán Alexander Dubček is megállt itt egy kávéra azon a bizonyos tragikus hajnalon. Az út további bonyodalmaival nem akarom terhelni az olvasót: a lényeg az, hogy Svitavyban megtaláltuk a Vigona céget, ahol korszerű borszűrő berendezéseket gyártanak, de egyszerű szitákat is, amelyeket mondjuk a tehéntej szűrésénél használnak, de jól ismernek a fejők minden szövetkezetben. Az ügyintézés nem tartott sokáig. A raktárfőnöktől a termelés és az elbocsátások, munkanélküliség iránt érdeklődtünk: "Nálunk — minden rendben, csak úgy "vágtat a munka" (jenom tak frčí)! — mondta. De hamar kiütöttem alóla a lovat, miután az öt álló külföldi — talán német — gépre mutattam, és megkérdeztem, hogy miért pihenteti azokat a drága masinákat? Az öreg csak hümmögött, és a vállát vonogatta... Elhagytuk az üzemet, és a város központjában székelő cégirodába mentünk, ahol kiállították a szállítóleveleket, és az áruszámlát. Onnan a vámkezelőségre indultunk, de ebédidő lévén javasolták — a vámhivatalban úgysem járnánk sikerrel —, inkább töltsük mi is időnket a gyomor szükségleteinek kielégítésével. Falatozás után búcsút intettünk a főtéren álló Flórián-szobomak, amely századok óta harcol a "vörös kakas" ellen, és a vámhivatal felé vettük utunkat. Néhányan már várakoztak a vámosokra, de hamarosan indulhattunk is a hazai tájak felé... Józsinak aznap valahogy nem volt szerencséje a vezetéssel, Brünnben már az Alhambra kabarészínház előtt döcögtünk, amikor afelől érdeklődött, hogy jó irányban haladunk-e? Az irány jó volt, csak nem a teherkocsik számára, ezért javasoltuk, hogy gyorsan kanyarodjon jobbra, és keresse a külső útvonalat. A kiállítás területének, illetve a pavilonok láttán aztán derék sofőrünk fellélegzett, attól kezdve nem szorult kalauzolásra... Verőfényes délután érkeztünk a hodoníni határállomásra. Vámnyilatkozatainkat clmarkolták, csak a kísérőlevelet hagyták nálunk; indulhattunk tovább. Holič előtt néhány teherkocsi már várt a határállomáson. Illemtudóan besorakoztunk mi is. Miután ránk került a sor, a vámos türelmesen elmagyarázta, hogy a szomszédos irodában kell kitölteni egy újabb űrlapot, és aztán visszavinni. A megadott helyen csinos szőkeség fogadott, nyomban hozzálátott a papírok intézéséhez. Ügyesen, számítógépes technikával dolgozott. Miután elkészült, egy százast kért a munkáért. Nem mértem az időt, de egy órát biztosan eljátszadoztunk a vámon, az árukat természetesen nem nézte meg senki, csupán a "papírmunka" volt a fontos... Másnapa nyitrai vámhivatalban folytatódott a tortúra, ahol a 23 százalékot kellett befizetni. Ám ott is hibát találtak papírjainkban, és javasolták, hogy egy maszek hivatalnok — kiderült, hogy főállásban vámtiszt — rendbeteszi okmányainkat. így történt, de százhat koronát kellett fizetnünk munkájáért. Péntek lévén nagyon lassan ment a dolog. Az emberek türelmetlenkedtek a körülményes ügyintézés miatt, de ez a vámosokat egyáltalán nem érdekelte. Az egyikkel aztán sikerült "okos szót" értenem a szomszédban lévő bár pultjánál; megígérte, hogy hétfőn nyolcra elintézi ügyemet, aznap már úgysem érnék célba... Ez van. A határokon átkelhetünk zavartalanul, az áru jöhet-mehet, de ami körülötte folyik, az nem valami szívderítő. És mi vár a kiskereskedőkre, akik korai retket, salátát, karfiolt, epret és primőr paprikát, első osztályú árut szállítanának Csehország különböző részeibe? A vám(szabály) az (vám)szabály, azokat mindenkinek be kell tartani... Motcsiky Árpád Fotó: a szerző A hodoníni vámhivatal előtt 2 A HÉT
