A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)

1993-05-07 / 19. szám

LÁTOGATÓBAN SZKUKÁLEK LAJOS sajátos világa Aki még SZKUKÁLEK LAJOS egyetlen kiállítását sem tekintette meg, az is találkozhatott már rajzaival, hiszen a közelmúltban szinte nem létezett sajtóter­mékünk a jellegzetes Szkukálek-grafikák nélkül. Azonban az autodidakta művész sokoldalúságát, dús fantáziáját, termé­kenységét, profizmusát tükrözik csodála­tos színekben pompázó festményei is, amelyek láttán áprilisban, a komáromi Duna Menti Múzeum-beli tárlatán tűnőd­hettünk tragikomikus világunkról, illetve a csetlő-botló, nevetséges, ijesztő, torzon­­borz... figurákról — AZ EMBEREKRŐL Ugyanis ha a festőművészhez hasonlóan kissé szárnyalni engedtük a fantáziánkat, rájöhettünk, hogy képeinek sajátos — gyakran groteszknek vagy misztikusnak tűnő — világa a mi hétköznapjaink valósága. Vessük csak le ünnepi masz­kunkat, és nézzünk a tükörbe...! Hiszen az alábbiakban a nekünk tükröt tartó alkotóember is szembesül önmagával: — Lajos, elképzelhető, hogy te már ecsetet szorongatva jöttél e világra... — Á, nem! En szobrásznak indultam: négy—öt éves lehettem, amikor az uno­katestvéreimmel való játszadozás közben a föld alól gyönyörű agyagot varázsoltunk elő, amelyből sikerült különféle figurákat gyúrni. Azóta ég bennem a bizonyítási láz, annál is inkább, mert egy mandula­gyulladásnak köszönhetően izületi beteg­ségektől szenvedő kissráccá váltam. Emi­att a társaimhoz hasonlóan nem lehetett belőlem focibajnok, és a sport helyett a képzőművészet terén próbáltam felmutat­ni eredményeket. Persze amikor a kez­detleges meseautó-rajzoktól továbbjutot­tam — lassacskán utolértem a tőlem eleinte jobb rajzkészséggel rendelkező barátaimat, rajzkörre jártam, Mester Péter komáromi festőtől igyekeztem eltanulni mindazt, ami szakmailag elsajátítható —, a szüleim próbáltak átirányítani valamilyen polgári pályára. Az ő unszolásukra kita­nultam a villanyszerelést, azaz szereztem papírt róla, de mivel nem akartam em­bertársaim halálát okozni, inkább nem gyakoroltam a szakmát. Bár egy ideig húztam a kábelt a mesterek mellett, majd apám oldalán dolgoztam csőszerelőként, de tudtam, hogy mindezt nem nekem találták ki. Tiltott gyümölcs — édes méz, ezért utólag is köszönöm a szüleimnek, hogy festő lettem! Ja, viszont a hajógyár­ban szívesen "dolgoztam": a hegesztő­pisztoly lángjánál rajzolgattam. Ki hinné, hogy a Szovjetunióba szállított hajók falát a szigetelés alatt hány rajzom díszíti?! — Véglegesen mikor bilincselt magához a múzsa? — Eleinte akadályokba ütközött, mert 19 éves koromban megnősültem, született egy lányom, és hát a családról anyagilag is gondoskodni kellett. Mivel az addigi munkám nem érdekelt, de tudtam, hogy van valami a kezemben, amivel pénzt kereshetek, ezért tájképeket kezdtem festeni. Darabonként húsz koronáért árul­tam azokat Csallóköz-szerte, és mivel rengeteget eladtam, megszerezhettem a családnak a szükséges anyagiakat. Az­után már lelkiismeretfurdalás nélkül hó­dolhattam a múzsának, vagyis önmagám­nak is tetsző képeket festhettem. Én sosem csináltam gondot ebből a kettős­ségből, de a barátaim — például Dúdor Pista — gyakran felháborodottan szem­lélték, hogy miként lehet egy jó képeket is festeni tudó emberkének vigéckedni... — Tehát a tehetségedet lassanként elismerték, de hogy álltái a térségünkben gyakran megkövetelt, végzettséget bizo­nyító papírral? — Úgy hittem, hogy fontos lenne diplomás festővé válnom, hogy elismer­jenek stb. Belebetegedtem abba, hogy nem szerezhettem oklevelet. De azután egyre többet megtudtam a világról és a mesterségről is. Rájöttem, hogy egyedül kell kimenni a hegyre, keresni önmagam, gyakorolni — csiszolódni, azzal foglalkoz­ni, ami a belsőmből fakad. Már egyre kevésbé akartam papíron elismert festő lenni, nem is maradt időm annak fontos­ságán gondolkodni. — Mennyire kényeztettek el a kiállí­tásszervezők? — Eleinte nehéz volt bejutni a hivatalos kiállítóhelyekre. 1983 táján volt az első komolyabb kiállításom a nagymegyeri kultúrházban, majd 1986-ban a Duna Menti Múzeumban állíthattam ki a rajza­imat, 1987-ben pedig a komáromi ifi klubban a festményeimet. Később a hazai kiállításokat külföldiek követték Budapes­ten, Dél-Komáromban. Bécsben, Frei­­burgban, Vancouverben. — Fontos neked a többi "bohém fiú’ társasága, véleménye? — Bár mindig a magam örömére festettem, azért mocorgott bennem a kisördög, hogy mit szól munkáimhoz a többi szaki. Szerencsére, a nagy öregek (Barta Gyula, Nagy János) elfogadtak, segítettek. Viszont mindig kerültem a művésztársaságokat, mert nem akartam beleesni abba a hibába, hogy kibeszélem magamból a művet. Igénylem a belső feszültséget — a hajtóerőt, mert ón öngyógyítás céljából festek. Ha pedig mindezt kibeszélem magamból, akkor már nem marad mit megfestenem. Sokszor szándékosan hergeltem magam, az ér­dekes témák végett különféle fura szitu­ációkba keveredtem, tehát sűrűbben és mélyebben éltem, mint egy átlagember, mégis művészek helyett ún. normális átlagemberekkel barátkoztam. Sosem klikkeskedtem — szervezkedtem. Ugyan tagja voltam a Képzőművészek Szövet­ségének, de amikor a taglétszám sok fiatallal gyarapodott, útilaput kötöttek a talpamra. Lehet, hogy éppen azért, mert képárus vigóc voltam... Később vissza­vettek, de a tagság nem jelent előnyt számomra. Sosem fordultam hozzájuk anyagi támogatásért, az erkölcsi támoga­tásukra sem volt szükségem, a tudást pedig úgyis egyedül kell összegyűjtenem. — Hagyod magad begyömöszölni va­lamilyen stílusirányzatba? — Nem befolyásol különösebben, hogy milyen stílusirányzatba akarnak begyömö­szölni. Valamilyenbe biztosan beleférek, ám mindig arra törekedtem, hogy minél nagyobb legyen az a kalitka, amelybe engem bezárnak — ne érezzem magam­hoz nagyon közel az oldalait. Remélem, hogy nem csak egy stílusirányzatba vagyok besorolható! Legközelebb az ún. mesélő képek állnak hozzám, de ez nem 6 A HÉT

Next

/
Oldalképek
Tartalom