A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-04-30 / 18. szám
SZABADIDŐ Lakatos Károly vadászhiedelmei Híres Lakatos Károly nevével először Vadászírók Kókessy László: A magyar vadász kézikönyve című művében találkoztam, az "Irodalom" címszó alatt. Kékessy könyvéről tudnunk kell, hogy a vadászati terminológia gyűjteménye, de egy-egy címszó alatt nemcsak a szavak, kifejezések fogalmát magyarázza, hanem kitér más fontos tudnivalókra is a vadászattal kapcsolatban. Lakatos Károlyról az alábbiakat írta: "A vadászmesterség könyve" — Vadászati és madarászati emlékeimből (1891). — Természeti és vadászképek (1897). — Vadászhit (1897). — A császármadár és vadászata (1899). — Magyarország orvmadár faunája (1910) és "Az erdei szalonka és vadászata" című munkáját sorolta fel. Aligha gondoltam akkor, hogy a VADASZHIT (A magyar vadászbabonák és hiedelmek kultusza) című könyvét egykoron kezembevehetem. Ám a modern nyomdatechnikának köszönhetően a könyv reprint kiadása 1990-ben megtörtént, amely az 1910-ben kiadott, bővített kiadás alapján készült. Lakatos Károly (1853—1914) könyvének első kiadására a millennium éveiben 1897-ben került sor, ami lényegében a vadászhiedelmek, vadászbabonák irodalmának a kezdetét is jelenti. Mint kiderült: a magyar vadászbabonák és hiedelmek összegyűjtése fontos anyanyelvi, néprajzi, a vadásztörténelmi szempontból is, egyúttal a vadászat szokásainak, hagyományainak és bizonyos intelligenciájának is a fokmérője lehet. Ámbár tudjuk, hogy sokan a vadászhiedelmek, vadászbabonáknak nevezett történeteket lekicsinylő vagy óvatos előítélettel közelítik meg, és nem az egészséges vadászhumor megvilágítását helyezi előtérbe. A két kiadás közti időszak — nyolcvan év telt el a második és a harmadik kiadás között — bizony nem kis változásoknak volt a kora az emberek életének, valamint a vadászat feltételeinek szempontjából is. A természet megváltozott és változik napjainkban is, de nem az élővilág, a vadállomány javára. A vadászok, természetvédők és ornitológusok ma már tudományos érvekkel támasztják alá panaszaikat, de igen csekély az orvoslás. A réteket felszántották, az erdősávokat, csendereseket, az út menti fákat (a határi utak mellől) és a szélvédő cserjéket, bokrokat kivágták. Az állatok elvesztették élőhelyüket, a madarak fészkelőhelyeiket. A mocsarak, lápok, tavak lecsapolásával, a folyók, folyamok szennyezésével és a láp- és ártéri erdők pusztulásával egyre pusztult a gazdag vízivilág. Bizony rosszul állunk a huszadik század alkonyán, kegyetlenül elbántunk a természettel, amely gyors gyógyulásért, segítségért kiált az év minden szakaszában és órájában. Kanyarodjunk vissza azonban Lakatos Károly könyvéhez, amelynek első fejezete a közönséges babonákról szól és óva int Lakatos Károly A GARABONCIÁSOK A garabonciások alighanem nálunk gubóztak ki a babona záptojásából, mert más nemzetnek nincs garabonciássá, tehát olyan misztikus individuma, mely sárkányokon, meg felhő hátán lovagolná meg a levegőeget s jégesőt hozna, miért is a régiségben elejbéjök harangoztak nekik, ha asszonynénémék a kendő szagról valószínűleg, megsejditék a közeledésüket. Különben a garabonciások állítólag mindig kóbor diákok képében szoktak jelentkezni s nagyon nyelték a bort, ha kaphatának, s a széplány csókjának, tréfás csínyeknek sem voltak ellenségei... Szóval nem tartoztak a rokonszenvetlen sátáni fajzatok közé. Hát részemről tudva nem láttam még garabonciást, de egyszer olyasmi történt velem, hogy azóta szinte hajlandó vonék megesküdni rá, hogy van garabonciás! De tréfán kívül... Ám tessék csak ennek históriáját meghallgatni. Valamikor vizivadászat és madártani tanulmányok végett, át-át rándultam Szegedről az akkoriban még madárdús tájékú Szentes városába, ahol több vadász cimbora szokott hozzám csatlakozni az excursiókra, melyek többnyire valami "Ecser" nevű pusztai mocsárvidéknek szóltak, hol hemzsegett a kacsa és roppant csapatokban kódorgott a kajlaorrú szélkiáltó madárság. Egy ízben is ugyanezen helyen vadászgattam negyedmagammal. Kitűnő napunk volt: roppant halmaz vadkacsát és egyéb vadat lőttünk össze, úgy, hogy egyelőre beleutáltunk az öldöklésbe s inkább a messzire cllátszó csárdacégér gyakorolt ránk csábító hatást, és annál inkább is, mert roppant nyári hőség torkunk gyökerét egyenesen elsorvasztással fenyegeté... És tényleg mihamarább a csárda hűvösébe kerülközve, eszünkbe sem jutott onnét késő délutánig mozgósítani magunkat. Kifogattunk — és miután paprikás csirke irányába való óhajtozásunknak kifejezést adánk a valóban "tűzről pattant" csárdái virágszálnak, körültekintünk kissé a sok betyárt látott vityillé "ivótermében", a mi megérte a fáradtságot, mert olyan sikerült nagyfejű törökcsászárt, Mis Pastranát, Bogár Imért, "Vénasszony-fiatalító masinát" és jó ég a megmondhatója, hogy mindenféle szép ábrázatokat és leképezéseket még sohasem láttam, mint aminők itt a söntés oldalát érdekesítették (!). Szóval a "tárlat" köztetszéssel "találkozott", hanem a párolgó komedencia meg éppen riadó tetszésnyilvánításba részesült... És evénk mint a sáskák, és ivánk — nem mondom "mint a gödény", de legalább is úgy, miként az egyiptomi aszály a "csapadékot" szokta nyeldesni... De végre elérkezett a tettekkel tényezés ideje. Öreg délutánra hajlott ugyanis az idő: mi pedig még egy kis vargabetűt szándékozánk lenni a rétszéli füves gázlókban, ahol estefelé rengeteg vadkacsa szokott összeverődni. "Puskára tehát emberek Vadat lőni siessetek!" Egyszerre csak hirtelen köztünk termelt egy szürke kis, vándorlegény forma emberke, kinek reménységes nagy kofaesemyő volt a hóna alatt. "Szerencse fel!" köszöntött bennünket bányásznyelven, tréfás hangsúlyozással — és vadonatúj kalapján billentett egyet. Általános kacajt szült a figurás kis ember furcsa köszöntése, nem különben a barázdabillegetőjéhez hasonló mozdulatai!! Csakhogy éppen nem billegetett... — Vadászta méltoztatnak kérem? — veié oda a szót. — Nagyon szép mulatság; csakhogy lűnyi kell tudni... — és ezzel mosolyogva huncutul kacsintott is egyet... Ez mintha egy kissé provokálóan hangzott volna; — híres szalonkalövő barátunk mindjárt indignálódiű is látszott 20 A HÉT
