A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-04-30 / 18. szám
MINERVA FULLERÉN MINT ÖNTŐFORMA A legnagyobb tömegszámú (C540) fullerénről japán kutatók elektronmikroszkópos vizsgálatokkal megállapították, hogy a nanométeres nagyságrendű átmérővel bíró mikrocsövecskéket is képez, melyekről remélhető, hogy fontos gyakorlati alkalmazáshoz jutnak. Most japán kutatóknak a cukubai NEC kutatólaboratóriumban sikerült ezeket a mikrocsövecskéket elképesztően vékony, alig néhány atom átmérőjű ólomdrótok előállítására felhasználni úgy, hogy a fullerén mikrocsövecskékbe ólmot juttattak. Az eljárás során mikrocsövecskéket és egy kis ólomrögöt vákuumkamrába helyeztek. Az ólmot elektronsugárral bombázva az mintegy "elpárolgott", majd a kamra különböző helyein ismét kivált. Ezt követően a mikrocsövecskéket az ólom olvadáspontja fölötti hőmérsékletre, 400 C-ra melegítették, minek hatására a mikrocsövecskék — mint parányi pipetták — magukba szippantották a megolvadt ólmot, mely kihűlve vékony dróttá szilárdult. A kísérletet végző két japán kutató lijama Sumio és Ajayan Pulickel úgy vélik, hogy a szén, az oxigén és az ólom között a melegítés hatására olyan kémiai reakció megy végbe, amely “felnyitja" a mikrocsövecskék egyébként lezárt végeit. Erre mutat az, hogy a kísérletben átlagosan minden századik mikrocsövecskében találtak ólmot, jóllehet egyébként csak minden milliomodik rendelkezik nyitott véggel. A kutatók úgy gondolták, hogy a végek felnyitásáért egy oxidációs folyamat felelős, amelyben az ólom katalizátor szerepet játszik. A lehetséges gyakorlati alkalmazások tekintetében a kutatók egyelőre óvatosan nyilatkoztak, bár azt igen valószínűnek tartják, hogy az alig néhány atomnyi átmérőjű drótok felhasználhatók lesznek a mikroelektronikában. Mágneses kristályok az emberi agyban! Joseph Kirschvink, a pasadenai Kaliforniai Műegyetem professzora több mint tíz éve foglalkozik a különféle élőlényekben — baktériumokban, rovarokban, madarakban, halakban stb. — fölfedezett, a tájékozódásukban fontos szerepű biomágnesekkel. Tavaly— elsőként! — sikerült kimutatnia ilyeneket az emberi agyban. A professzor eredményét egy 5 tonna vassal leárnyékolt kamrában az igen kis mágneses terek mérésére alkalmas SQUID-magnetométerrel érte el. A mágneses kristályokról megállapította, hogy azok anyaga vas-oxid (Fe304), és az emberi agyban 50—100 szemcséből álló csomóik lelhetők fel, legsűrűbben a szürkeállományt övező sejthártyában. Számítások szerint az emberi agy minden grammjában átlagosan mintegy ötmillió kristály van. Ezek mérete 10 és 200 nanométer között változik. Elektronmikroszkóp alatt vizsgálva őket, azt tapasztalták, hogy alakjuk nagyon hasonlít a több állatban már régebben fölfedezett vasoxid-kristályokra. A feladat most az, hogy földerítsék ezeknek a biológiai úton keletkező mágneseknek a viselkedését, feladatát. így azt, hogy az evolúciós fejlődésben miképp jöttek létre, hogyan reagálnak a földi mágneses mezőre, az áramvezetékekben, a háztartási eszközökben létrejövő elektromágneses térre. Talán leginkább az a kérdés foglalkoztatja a tudósokat, hogy e szemcsék nem részei-e — miként bizonyos rovarokban, halakban, madarakban stb. — az ember eddig ismeretlen hetedik, az irányt érzékelő mágneses érzékszervének. TELIHOLDKOR: JOBB AZ ODÚBAN! Azt a régi föltevést, hogy számos állat telihold idején — mert akkor könnyebben esik prédául ragadozóinak — nem bújik ki az odújából, eddig nem sikerült igazolni. Most azonban biológusok Kaliforniában, a Palm-sivatag közelében élő kengurupatkányra (Betongia pencillata) erősített rádióadók tíz éven át följegyzett jeleiből kétségkívül meg tudták állapítani, hogy ezek a rendesen éjszaka is portyázó rágcsálók újholdkor jó távol merészkednek a vackaiktól, telihold idején ki sem mozdulnak belőlük. Ilyenkor a kieső élelmet szürkület idején gyűjtik össze. (A kengurupatkány fő éjjeli ragadozóállatai: baglyok és kígyók.) ŐSMADÁR KERESTETIK! A kereken 150 millió éves Archaeopteryx Lithographies maradványának egyik példánya, amelyet 1956-ban a solnhofeni kőfej tőben Eduard Opitsch hozott napvilágra, nyomtalanul eltűnt. Utolsó ismert tartózkodási helye az őslénygyűjtő Opitsch lakása. O azt előbb kölcsönadta a Maxberg Múzeumnak, majd 1974-ben visszakérte. A múzeumban úgy tudták, hogy lenyomatokat kíván készíteni róla. Azóta azonban Opitsch egyetlen kutatónak sem adott engedélyt annak megtekintésére, ami azért sajnálatos nagyon, mert a világon az Archaeopteryxnck mindössze hat példányáról tudnak. Tavalyelőtt Opitsch öngyilkos lett. Örököse, unokaöccse, az elhunyt lakásában a madármaradványt nem találta meg, és semmi feljegyzés nem került elő, amelyből kiderülhetne, hogy mi lett vele. Az örökös kijelentette, hogy a leletet szívesen bocsátaná valamelyik múzeum rendelkezésére. A nagy-britanniai Nature tudományos folyóiratban mondhatni körözést adtak ki a lelet kézrekerítésére, az Eichstättben rendezett nemzetközi Archaeopteryx-konferencia pedig felszólította a bajor kormányt: segítsen azt megtalálni. De az semmit sem tett ez ügyben, mert Bajorországban — ellentétben a többi német állammal — a magánkézben lévő őslclctek nem védett értékek. így a szakemberek csak találgathatják, hogy vajon Opilsch a felbecsülhetetlen értékű leletet eladta-e, s hogy az, ha egyáltalán a nyomára akadnak, mikor kerül elő. A HÉT 15
