A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-04-23 / 17. szám
SZABADIDŐ Chubby Burns Nem mehet haza egyedül Elmúlott egy hót, de újabb gyilkosság nem történt. Az újság harmadik oldalán részletesen megírták az eddigi véres gyilkosságok krónikáját. A színes mellékletben lehozták az áldozatok fényképét. A gyilkos, akár azt is mondhatjuk, tipizálta a gyilkosságokat. Nagy szemű, fekete hajú és érzéki ajkú fiatalemberekre vadászott. — Nem tetszik nekem, hogy minden este az utcán csámborogsz — mondta Hugo édesanyja, és laposan nézett a fiára. — A gyilkosságokat a mi környékünkön követik el. Ha erős volnál, ha érdekelnének a sportok, akkor nem aggódnék érted. Te azonban a szemébe sem mersz nézni egy ilyen elvetemült gyilkosnak. Néha-néha már arra gondolok, hogy csak azért ténferegsz az utcán, mert bizonyítani akarsz: vagy te is olyan bátor, mint a többiek. Mint Vincent, az unokabátyád. — Nem vagyok olyan hatalmas és erős, mint Vincent, de nem tartozom azok közé, akikre a gyilkos szemet vet. Nem vagyok a típusa. Egy másik kategóriába tartozom mama. Láthatod rajtam, nem? Engem nem bánt. A szobájában Hugo magára húzta új bársonyzakóját, és kölnivizet öntött a hajára. Édesanyja aggódva nézte, amikor elhagyta a házat, s aztán újra a kezébe vette az újságot. Hat áldozat két hónap leforgása alatt. A fiúk külleme nőies. Igen, igen, nagy szemek, hosszú haj. Hugo valóban nem ilyen típus, szögezte le megkönnyebbülten, és letette az újságot. Hugo szeretett arrafelé csavarogni, ahol a gyilkosságokat elkövették. A háta borsódzott, de ugyanakkor képzeletben meg veregette a saját vállát, hiszen ilyenkor bátorságból vizsgázott. Az első gyilkosság éppen Hugóók házának a közvetlen közelében történt, az úton, amely a kertek alatt húzódott, és ott ért véget a kolostor falánál. Vagy három kilométert gyalogolt, de nem találkozott egy árva lélekkel sem. Tovább ment. Élvezte a helyzetet, de egyben izgatta is a játék. Magában minduntalan feltette a kérdést, hogy vajon ki lesz a következő áldozat. Ismerte azokat, akik külsejükkel magukra vonhatták a gyilkos figyelmét. A legutolsó áldozat... Igen. Hosszú és fekete haja volt, lábai hosszúkásak, szeme szinte izzott. Ezt az olaszt Hugo már hetekkel ezelőtt az áldozatok listájára tette, s nem tévedett. Szóval aznap senkivel sem találkozott. Nem futott össze olyan típusokkal, akik megfeleltek volna a gyilkos ízlésének, de amikor belépett a Bluberry Motelba, akkor megpillantott egy fiatalembert, aki félelmetesen hasonlított az eddigi áldozatokra. Hugo a barman felé fordult, de lopva a srácot nézte, aki a következő pillanatban társat kapott. Egy leány ült melléje. Volt a hölgy viselkedésében valami kihívó, valami visszataszító. — Nincs szándékomban — hallotta a leány hangját. — Igazán... — Nem akarta magára vonni a figyelmet, az ón figyelmemet? — kérdezte a srác. — Miért nem volt ez szándékában, virágom? Nincsen abban semmi rossz. En élvezem a helyzetet. Az udvarlód nem valami pontos, ugye? A leány nem válaszolt. Hugo megrökönyödve észlelte, hogy ez a srác az utolsó áldozat hasonmása, tükörképe. Kísértetiesen hasonlított Paolo Gozzira. Viszont ugyanakkor boszszantotta a leány rámenős és szemtelen viselkedése. A leány ezenkívül rettenetesen ronda volt. — Neked is találkád van? — kérdezte a leány. — Egy csinos macskával, mi? — Eltaláltad, virágom — hangzott a válasz. — Betértem ide tíz percre. — Megengeded, hogy itallal kínáljalak? A srác azonban ebben a pillanatban felállt, és gyors léptekkel elhagyta a motelt. Hugo szemmel tartotta a • leányt, de kisvártatva ő is kirohant a teremből. Hugo fizetett, és kisétált az utcára. Furcsa gondolatok motoszkáltak az agyában, amikor végignézett a hosszú sugárúton. A leány átment a túlsó oldalra, és megállt a buszmegálló táblájánál. A srác már messze járt. Hugo lassan átsétált a túlsó oldalra, s egyre azon törte a fejét, hogy mivel üsse agyon az időt, hiszen az éjszaka borzalmasan hosszú. A leány tehát az autóbuszt várta. Megszólította Hugót. — Láttalak a motelban — mondta kihívóan. — Éppen arra gondoltam, hogy ma éjszaka mégsem mehetek egyedül haza. Hugo nem válaszolt. A leány szorosan melléje lépett. Magas volt és izmos. Lányban nem valami leányálom, szögezte le magában Hugo. Éz aztán a nagy kaland, gondolta. A leány váratlanul megkérdezte: — Merre tartasz? Mehetünk együtt? — Én az ösvényen folytatom — mondta Hugo halkan. — Nekem megfelel. Veled tarthatok? — Ha ennyire akarod, miért ne? — válaszolta Hugo. — Az egyik pasast éppen az ösvény mellett fojtották meg. Nem félsz? Szünet után újra rákérdezett a leányra. — Nem félsz? A leány megvonta a vállát. Tisztes távolságból méricskélték egymást, és elindultak az ösvényen. Hugo úgy érezte, hogy kezd megszabadulni attól a kellemetlen érzéstől, ami mindig a hatalmába keríti, ha egy leány társaságában találja magát. Ezért gyorsan megjegyezte: — A leányok többsége ezer dollárért sem merne erre az ösvényre lépni... — Te nem félsz? Hugo nem válaszolt. Kisvártatva azt mondta: — Látod? Itt... pont ezen a helyen fojtották meg Gozzit. Az elsőt pedig amott, a bokor mellett... A leány Hugo ujjának az irányába 20 A HÉT
