A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-04-16 / 16. szám
ÉGTÁJAK lek semmit, nem írok alá semmit, nincs pénzem. Jó napot! Az ajtó becsapódott. Lefelé menet a lépcsőn Boras urat ismét elfogta az az érzés, hogy pehelykönnyű, és csak úgy lebeg. Még a nevethetnókje is jelentkezett, de ezúttal valahogy más volt, mint délelőtt. Az utcán — végre valahára! — megértette Boras úr, mi törént: röviden szólva elveszett az azonossága önmagával. Elvesztette a múltját, mint valami levéltárcát, többé nem tudta magát igazolni. "Furcsa! — gondolta Boras úr. — Habár élek, mégis úgy tetszik, mintha sosem éltem volna, hiszen sehol semmi nyoma sem maradt. Pedig milyen szilárdan meg voltam győződve, hogy létezem! Nem, az lehetetlen, hogy csak képzelődtem volna. De hogyan veszíthettem el mindezt? Talán egy vigyázatlan mozdulat következtében? Úgy van, csakis így történhetett: kicsusszantam a világ rendjéből, és most sehova sem passzolok bele. Akármelyik üstökös jobban beleillik, mint én." Időközben déli egy óra lett. Noha Boras úr, mint vélte, nem illett bele többé a világ struktúrájába, éhséget érzett, hiszen ez idő tájt szokott enni — ha ugyan szokásokról egyáltalán beszélhetett. Körülnézett, hol talál egy vendéglőt, de e tekintetben az a környék nem állt valami jól, a félreeső külvárosban csak lakóházak voltak. Borús hangulatban rótta az utcákat Boras úr, kertek és házak között; némelyik rendkívül hasonlított ahhoz a házhoz, amelyet eddig a magáénak vélt. Ezért nem is lepődött meg különösképpen, amikor az egyik ablakon egy asszony hajolt ki, és odakiáltott neki: — Legfőbb ideje, hogy hazagyere! A leves már az asztalon áll. Anélkül, hogy sokáig töprengett volna, Boras úr lenyomta a kertajtó kilincsét, és belépett; éhes volt. A ház bejáratában egy kisfiú ugrott elébe. — Papa, tojásos omlett van ebédre! — Remek, kisfiam! — válaszolta Boras úr. Letörölte cipőjéről a port, kalapját a fogasra akasztotta, futólag megcsókolta az asszonyt, asztalhoz ült, és kanalazni kezdte a levest. Evés közben szemügyre vette az asszonyt és a fiúcskát, titokban, nehogy észrevegyék, hiszen nyilvánvalóan a ház urának tartották őt. Az asszony nem volt csúnya, és a kisfia is tetszett neki; az étel ízlett. "Egye fene — gondolta —, család, az a fő, hogy van. Milyen szerencse, hogy menedéket talált, az előbb még ugyancsak rosszul állt a szénám. Az igaz, hogy ezeket kettőjüket nem én választottam magamnak, de hát mit választ az ember maga? Az ember mindig úgy választ, ahogy rákényszerül. Nem, nem, a csere egészen jó, még kecsegtet is valamivel — ha egyébbel nem, hát változatossággal." — Mit nézel úgy rajtunk? — kérdezte az asszony. — Van valami kifogásod? Boras úr megtörölte a száját az asztalkendővel. — Ellenkezőleg, minden a legnagyobb rendben van. — Belenyúlt a gyümölcsöstálba, kivett egy almát és hámozni kezdte. Tudta, hamarosan beleszokik. Talán mindig is itt élt, és a másik életet csak elképzelte. Ki tudja pontosan, álmodik-e vagy él? Csöngettek. — Maradj ülve! — mondta az asszony, fölállt és kiment. Minthogy nyitva hagyta az ajtót, tisztán lehetett hallani, mi történik az előszobában. — Hová? Még mit nem! — hallatszott az asszony szigorú hangja. — Azonnal takarodjék, vagy hívom az uramat! — Elment az eszed! — válaszolta egy férfihang. Hagyd a buta vicceidet, éhes vagyok. — Ez itt nem ingyenkonyha. Kifelé! Majd adok én magának, csak tegezzen! — Szóval a veszekedés folytatódott, de nem sokáig. A férfi elhordta az irháját, és az ajtó becsapódott mögötte. Kivörösödött arccal jött vissza az asszony. — Ezt a pimaszságot! És te persze ilyenkor nem állsz mellém. — Megesett a szívem a fickón — válaszolta Boras úr. — Nyilván gyötörte az éhség, vagy összetévesztette a házunkat a magáéval. — Összetévesztette? — kiáltott az asszony. — Biztosan nincs sem háza, sem családja. Bor^s úr gyorsan felállt. — Éppen ezért fizetek neki egy ebédet. Mindjárt jövök vissza. Kisietett, és a kerti kapunál utol is érte az idegent. Az sápadt volt az izgalomtól, és zavaros tekintettel nézett rá. — El tudom képzelni — mondta Boras úr —, milyen állapotban van, én segíteni akarok magán. — Elővette noteszát, ráfirkantott egy sort, és kitépte a lapot. — Tessék, barátom, itt egy jó cím. Menjen oda, de gyorsan, különben kihűl az étel. A másik átvette a cédulát, de nem jutott szóhoz. Hiába is jutott volna, mert Boras úr már elillant. — Túlságosan is nagylelkű vagy — vélte az asszony, amikor Boras úr visszatért, majd leült, és megint nekilátott az evésnek. — Egyáltalán nem. Előrelátásból tettem. Ami ma megesik ővele, holnap velem is előfordulhat. Másnap Boras úr beutazott a városba, és fölkereste az utcát, ahol azelőtt lakott. Ahogy a háza előtt elhaladt, a feleségét látta a másik férfival a kertben üldögélni. Az asszony kötött, a férfi újságot olvasott: mindketten elégedettnek látszottak. így aztán Boras urat is elégedettség töltötte el. Lékay Ottó fordítása Illusztrációs kép: V. Pribyl GÁL SÁNDOR versei holdtalanul holdtalanul ködöllik az est tompaárnyú vértéiért a táj reményeit fölfalta a fagy átok ül a dombok hajlatán visszaretten itt a gondolat búvik dérvert hulló lomb közé hulltában is mintha búcsúként a hangtalanság súlyát öntené sörényes virradat a félbehajtott papírlapon ménes vágtat remegnek a hószín mező mélységei a sörényes virradat önmagába fordul közeledik az elnémulás Fotó: Prikler László A HÉT 13
