A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-04-09 / 15. szám
Azok a hatvanas évek... Azok a sokszor emlegetett és elátkozott napok, mert abban az időben "lett" Magyarország "a legvidámabb barakk" az egész szocialista táborban. Mert akkor volt egy remek Illés zenekar, egy remek Szörényivel és Bródyval. Egy picit kinyílt a világ, újra publikált Juhász Ferenc és Nagy László, ismét lehetett beszélni Pilinszkyről, kiadták Kafka és Beckett műveit. Megszólalhatott a rádióban Igor Sztravinszkij zenéje, mert mint annyi sok minden mást, az ő varázslatos muzsikáját is tiltották. Megjelent az Új írás, divatba jött a szociográfia, egy kitűnő Moldovával és Végh Antallal. Az ón korosztályom volt az "Ezek a fiatalok...", és mi is éltük a magunk kis forradalmát. Tudtuk — mert egymás kezéből kapkodtuk a barna fedelű Képes Sportot —, hogy Puskás nagy futballista volt, de NÉKÜNK volt egy Dózsánk Benővel és Göröccsel, egy MTK-ánk Nagy Pistával és Bödör-Két dudás egy csárdában Albert (balról) és Varga Zoltán egy bajnoki mérkőzésen a Fradi csapatában, 1963-ban avagy a császárság kora rel, egy Vasasunk Mészöllyel és Farkassal, egy Honvédünk Tichyvel és Sípossal. Aztán volt egy ragyogó Fradi Alberttel, a "Császárral" és egy futballművésszel, Varga Zoltánnal. A Ferencváros 1965-ben UEFA kupát nyert (1968- ban pedig szintén döntős volt), és mindennek tetejébe jön 1967-ben a Császár igazi megkoronázása — az Aranylabda elnyerése. Ez a mi szemünkben — akkor — Nobel-díjnak tűnt. A koronát a Gundel étteremben adták át Albert Flóriánnak, nem a zöld gyepen; valaki úgy akarta, hogy a "koronázás" ne kapjon nagyobb nyilvánosságot. A Császár nemigen volt mindig kedvében, hogy magához ölelje alattvalóit. Mátrai Sándorral (80-szoros válogatott) 1962 óta nem volt beszélő viszonyban. A "másodhegedűs" Varga Zoltánnal sokszor "zrikálták" egymást a pályán. Volt olyan mérkőzés, amikor a kilencven perc során "nénikenapot" tartottak. Akkor küldözgették melegebb vidékre egymás nagynénikéjét. Viszont Rákosi Gyula, a csapat mindenese, a biztos tizenegyeslövő Novák Dezső, a halk szavú Fenyvesi Máté némán tűrték "császáruk" allűrjeit. Varga Zoltán szembefordult a Császárral, és 1968 őszén a mexikói olimpia idején külföldre disszidált. A nem éppen a magyar vérmérsékletnek kedvező Bundesliga bajnokságban telepedett le. Időnként megszerzem a német Kicker sportmagazin példányait, és jó érzéssel tapasztalom, hogy a lap az első helyre helyezte az elmúlt 25 esztendő "vendégmunkásai" közül Varga Zoltánt. Pedig neki nagyon meg kellett küzdenie — szinte meccsenként — a rideg, sokszor túl magabiztos német men talitással. Kocsis Sándor az ötvenes években sokszor rúgott "ollózva” nagy gólokat. Ez a gólfajta 1956 után kezdett kiveszni a magyar pályákról, de Varga ismét "bevezette". Talán az bántotta a Császárt, hogy a nála négy évvel fiatalabb jobbösszekötő dinamikusabban, fifikásabban és látványosabban focizik. Amikor a szőke hajú Varga — annyi herce-hurca után — 1973-ban (28 évesen) a holland Ajaxhoz került, a "tulipánok" éppen az 1974-es vb-re készültek. Akkor az Ajaxnak 12 válogatott játékosa volt. A válogatott szakvezetése azt kérte az Ajax edzőjétől, hogy azokat szerepeltesse a csapatban, akik tagjai a holland válogatottnak. Mint ismeretes a hollandok voltak az 1974-es vb esélyesei. Hiába rúgta Varga az év gólját — ollózva — a kispadot kellett koptatnia. "Hazajött" az NSZK-ba a Dortmund csapatához. Ott egy Rehágel nevű edző — aki játszott egykoron ellene játékosként (Varga sokszor nevetségessé tette a trükkjeivel) — kimondottan utálta a focizsenit. Már-már odáig fajult a dolog, hogy az edző "nyíltparancsba" adta Varga likvidálását az edzésen. A trükkművész 31 évesen feladta a kilátástalan küzdelmet. Albert Flóri — akit legalább ennyire kedveltünk — 1969-ben Koppenhágában súlyos sérülést szenvedett 28 évesen. Egyévi pihenő után tért vissza a zöld gyepre, de már nem volt az igazi. Mindkét fradista világklasszis volt. Kár, hogy a válogatottban sem Baróti, sem lllovszky, sem Soós Károly nem tudta a csapat érdekében kihasználni e két játékos pazar, nem mindennapi tehetségét. És ami szomorúan megkapó, hogy lényegében ők is csak áldozatok voltak — rajtuk is csak átsiklott a focitörténelem — a magyar focidrámák egén. BABIÁK LÁSZLÓ
