A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-03-19 / 12. szám
FIGYELŐ Az ismeretlen FORGÁCH GÉZA "... SZOLGÁLNI A MAGYAR—SZLOVÁK KÖZELEDÉS ÜGYÉT" 2. Forgách Géza — "ha újságírói álláshoz csak hosszabb Idő múlva" juthatna — természetesen beérné "más természetű kenyérkereseti lehetőséggel is". Nyugodtan vállalkozna például szlovák vagy cseh művek fordítására is: "Amennyiben ilyen esetleges irodalmi vállalkozásba bekapcsolnál, a legnagyobb ambícióval teljesíteném a rám szabott feladatokat." Szalatnai komolyan foglalkoz(h átjött az üggyel; legalábbis ez derül ki Gömöry János egyik, 1947. április 27-i leveléből, akinek kikérte a véleményét Forgáchról és Keller Imréről. (Szalatnai kérdése Gömöry János levelében: "Jót álltok-ó demokratikus politikai szempontból Keller Imréért és Forgáchért?") Nem tudni, Szalatnai mire, milyen álláslehetőségre gondolt, az agg tanár sorai azonban talán valamivel közelebb vihetnek bennünket ehhez a kérdéshez: "Forgách alkalmazkodó készségével, kedves modorával és erős szociális érzésével, kötelességtudásával minden közéleti tevékenységre alkálmas, viszont azonban múltja, még ítéletre nem került népbírósági ügye nem szól-é ellene? Már ti. olyan értelemben, hogy úgy a haladó mentalitású magyarság, valamint a rendőrség, amely öt mint szabadon levő politikai fogolyt ellenőrizteti detektivjeivel, nem venné-é rossz néven, hogy a magyar kormánynak ilyen alkalmazottja van? Tulajdonképpeni kérdésedre (...) Forgáchot illetőleg azt felelhetem, hogy ő mint hitbuzgó katholikus erős papi befolyás alatt áll talán ma is, de feltétlen nyíltszívű, becsületes jellem, aki sohasem fog olyat tenni, amellyel a mai politikai irányzatnak árthatna..." Forgách egyik későbbi leveléből tudjuk, hogy az is fölmerült benne, ha esetleg mégsem lenne kisebbségi újságírás, netán csak ő nem helyezkedhetne el (cseh)szlovákiai magyar lapnál, a prágai magyar követség vagy a pozsonyi magyar konzulátus mutatkozna számára a legmegfelelőbb helynek ("főleg persze a sajtószolgálat keretén belül"). Fia azonban belátható időn belül mégis sikerülne magyar lapot indítani Szlovákiában, a legszívesebben annál dolgozna, akár — írja több egykori lap fő- és felelős szerkesztőjeként — még korrektori beosztásban is: "Biztosíthatlak arról, hogy a lehető legjobb korrektor lennék" — írja Szalatnainak 1947. október 11-én. Ezt követően az Új Otthonra fordítja a szót: "a jobb holnap első előjelének" véli Szalatnai Rezső szlovák nyelvű rádióelőadását. (Forgách költői kérdése ezzel kapcsolatban: "Vajon az első fecske után jönnek-e a többiek is?..." Nos, a válasz ismert: egyelőre nem jöttek, jónéhány szenvedéssel teli hónapot kellett még várni rájuk.) Hiányolja továbbá — "Nagyon, de nagyon hiányzik az itteni magyaroknak is” — a lap hirtelen elmaradó számait: a csehszlovák hatóságok ugyanis — valószínűleg a hetilapnak a szlovákiai magyarok körében kivívott nagy népszerűsége miatt is (ötvenezer példányban került Szlovákiában terjesztésre!) — minden külön(ösebb) indoklás nélkül, néhány szám után, leállították annak szlovákiai terjesztését. A népbírósági tárgyalás 1947 szeptemberében viszonylag szerencsésen végződött Forgách számára. Igaz, néhány hónapi munkatáborra ítélték őt, de a bíróság a büntetést vizsgálati fogságával letöltöttnek nyilvánította. A fogdában töltött fél esztendő "érdekes és tanulságos" élményekkel gazdagította őt: "Legelső és szinte megdöbbentő élményem volt az a hivatalos szlovák személyektől felém szegezett kérdés: miért nem vallom magamat szlováknak?" Forgách édesanyja ugyanis szlovák (származású) volt, az édesapja magyar. Az e kérdésben vallott nézeteit írásban is megfogalmazta: börtönében — ahogy ő mondja, legválságosabb óráiban, teljesen elhagyatva és abszolút magába szállva — apró papirosszeletekre rója a magyar—szlovák kérdéssel kapcsolatos, a szó szoros értelmében megszenvedett gondolatait. Az 1946. szeptember 28-i keltezésű eszmefuttatását — vagy ahogyan ő nevezi: "fogház-dokumentumot" — sokáig egyedül csak Gömöry Jánosnak merte megmutatni. Csupán a keletkezése után egy évvel gépelte le a szöveget, és küldte el Szalatnainak, akinek hagyatékában a második világháború utáni csehszlovákiai magyar írásbeliségnek ez a különös és különlegesen értékes dokumentuma sok egyéb mellett ugyancsak megőrződött. A Válaszúton a magyar apák és a szlovák anyák fiai címet viselő kis vallomás egyébként nyomtatásban is olvasható a szóban forgó évek írásbeliségéből szemelgető, Molnár Imre és általam szerkesztett Mint fészkéből kizavart madár... című, 1990-ben Budapesten megjelent antológiában. Az írás a vegyes nemzetiségű házasságok magukat magyarnak valló sarjainak szemével szemléli az eseményeket: a reszlovakizációt, a deportálásokat és a lakosságcserét. Forgách bevallottan nem érti azokat, akik mindúntalan azt kérdezgetik tőle/tőlük: miért nem szakítanak magyar múltjukkal és miért nem jelentkeznek szlováknak? Ffiszen szerinte "csak gyönge jellemű lehet az az értelmiségi egyén, aki — miután évtizedeken át, esetleg egy élet háromnegyed részén keresztül magyarnak vallotta magát, fenékig kiélvezve a magyar kultúra eddigi előnyeit — most, amikor a magyarsághoz való tartozás súlyos hátrányokkal, főleg kisebb darab kenyérrel jár, most hirtelen, egyik napról a másikra hátat fordít magyar múltjának és szlováknak vallja magát. (...) Jellemtelenség volna részünkről, ha most minden gátlás nélkül megtagadnák eddigi magyar múltunkat." Mindez azonban nem jelenti — hiszen nem is jelentheti —, hogy ezzel eleve hűtlenekké válnának Szlovákiához és a szlováksághoz: "... nekünk ugyanolyan kedves és szent a magyar édesapa, mint a szlovák édesanya áldott emléke, illetőleg boldogító valósága." Különben is, vélekedik, a sovinizmus — jelentkezzék bármelyik oldalon is — csak zsákutcába vezet(het), a közép-európai fejlődésnek a sovinizmus a legnagyobb kerékkötője. Úgy véli, a maga, de (sors)társai részéről is elmondhatja, hogy ők, "szlovák—magyar szülők szlovákiai gyermekei", azt szeretnék, ha szülőföldjükön, Szlovákiában maradhatnának — magyarként. Ám ha mégis távozniuk kellene, biztosra vehető, hogy lélekben sohasem fognak elszakadni az országtól. És Magyarországra vetve bár, de "amint magyar atyáink és szlovák anyáink szűk családi körben oly tökéletesen megvalósították a szlovák—magyar megértést és együtthaladást, ugyanúgy hivatásunk nekünk tágabb, államközi és nemzetközi vonatkozásban szolgálni a magyar—szlovák közeledés és barátság ügyét". Végezetül pedig: "... mi rendületlenül bízunk abban, hogy a jelenlegi vigasztalannak látszó szlovák—magyar viszony ellenére belátható időn belül egymás felé fognak nyúlni a politikai határok fölött az egymást kereső magyar és szlovák kezek. És ha ezekre az egymást kereső kezekre tízszer rá is fog ütni a sovinizmus vagy a megnemórtés, ezek tizenegyedszer is egymás felé fognak nyúlni." A kép valóban megindító és tragikusan emberi: valaki, akit a szlovák nacionalizmus esztelen dühe vet börtönbe, valaki, akit magyar nacionalistának és nyilas-pártinak titulálnak, cellájának magányában a magyar—szlovák barátságról, a magyar— szlovák kiegyezés elkerülhetetlenségéről, a duna-völgyi népek egymásra utaltságáról elmélkedik, a habzó gyűlöletre meleg szeretettel, megértéssel, s maga iránt is megértést és türelmet kérő szavakkal válaszol. Forgách Géza 1976-ban halt meg. Az 1948 után újraszerveződő csehszlovákiai magyar szellemi életnek, újságírótársadalomnak nem volt rá szüksége többé. Fizikai munkásként dolgozott nyugdíjba vonulásáig. 1964-ben átköltözött Kassáról Magyarországra, ahol Veszprémben telepedett le, s ott élt egészen a haláláig. A csehszlovákiai magyarság részéről tökéletesen elfeledve, megtagadva, jóllehet ő soha egyetlen percre sem felejtette el, tagadta meg szűkebb közösségét, s társad almi-kulturális-szellemi életének rezdüléseit— levelei tanúsítják — haláláig érzékeny figyelemmel szemlélte. TÓTH LÁSZLÓ 6 A HÉT
