A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-03-12 / 11. szám
súghatta, hogy nálam karriert lehet csinálni, mert reszkettek, mint a rabszolgák a rabszolgavásáron. Szemükben könyörgő fény jelent meg: "engem vegyél magadhoz"! Orruk izgatottan szimatolt, megérezték a tea mellé készített tej illatát. Néztem őket. Nem tudtam választani. A választás mindig kegyetlen dolog. Nézzem, amint a viszszautasított kutyák elmennek? Talán rögtön verést is kapnak csalódott gazdáiktól. Megvettem mind az ötöt. Arra gondoltam, hogy huszonnégy óra alatt eldől, melyik ragaszkodik hozzám a legjobban? Azt megtartom. A többit tovább ajándékozom jó helyekre. Délután elvittem kis családom a kutyafürdőbe, ahogy ruhát szokás csináltatni az árvaházból kivett, fogadott gyermekeknek. Sokkal csinosabbak lettek a fürdő után. A daxli orráról levettem a szájkosarat. Nem harapott meg. A kozmetikai intézet vállalkozott rá, hogy hazaszállítja a kutyáimat. Elmentem a klubomba kártyázni. Rendesen hajnalig szoktam kimaradni. Most hamarabb vonzott haza valami különös kíváncsiság. Teliraktam a zsebem kockacukorral. Furcsa dolog. Eddig még sohasem vittem haza semmit másvalakinek, csak saját magamnak. Amikor meggyújtottam szobámban a villanyt, a hirtelen támadt fényben farkcsóválva nyüzsögtek körém a kutyák. Kiosztottam a cukrot, a kölyköknek tejet adtam, friss ivóvizet készítettem egy tálba. A kutyák vígiggibiceltók, amíg lefekszem. Olvastam egy kicsit, aztán eloltottam az éjjeliszekrény lámpáját. Elfelejtettem altatót bevenni. Nem is volt szükséges. Megnyugtatott és mulattatott figyelni, hogy keresnek a kutyák? Hogy forognak, szöszmötölnek, majd hogy alszanak el, ásítva és nyafogva. A sötétség megtelt jelenlétük finom neszével. Inkább éreztem, mint hallottam lélegzésüket. Elmosolyodtam, amikor észrevettem, hogy egyik kutyám álmodik és idegenen vakkant, mint az ember, akinek rossz az álma. Jó későn arra ébredtem, hogy valami nyomja a lábam. Kinyitottam a szemem. Tekintetem, a befüggönyözött szoba félhomályában, két foszforos fénylő pontocskával találkozott. A daxli ült a paplanom végén. Fölmászott az ágyamra. Nézte az arcom. Mikor észrevette, hogy felébredtem, óvatosan megmozdult. Végigsétált a mellemen. Egészen a vállamig merészkedett. Ott megállt. Megszagolta a nyakam, a fülem. Bőrömön éreztem hideg orrának félénk érintését. A kutyák csak úgy viselkedtek, mialatt reggeliztem, mint a régi francia királyok udvaroncai a levernél. Hízelegnek és tolakodnak ágyam előtt. Morogva intrikálnak egymás ellen. Én vagyok számukra a kegyek forrása. Jellemük szabadon mutatkozik meg, mert alulról jöttek, a legsivárabb szegénységből, nem tett erőszakot rajtuk a nevelés semmiféle dresszúrája. Érvényesülnek természetüknek nyers tehetségei. Eszük, humoruk, ravaszságuk, lelkűk lírai melege. Nézem őket és töröm a fejem, hogy melyiket micsoda névre kereszteljem el? Ez is pompás mulatság. Benne van az isteni hatalom egy szikrája. Már hetek óta nálam van az öt kutya. Én jól tudom, hogy nálam is maradnak mindörökké. Pedig rengeteg bajom van velük. Figyelmeztettek rá, hogy a kutyák számával geometrikus arányban nő az ebadó. Sőt a dolog kártékonyán befolyásolja egyéb adókötelességeimet is, mivel a bürokrácia okfejtése szerint, akinek öt kutyája van, az fizethet. A szobalány felmondott, mert nem hajlandó a parkettet takarítani a farkaskölykök után, akik még mindig nem tanulták meg a szobaillemet. A puli beteg szemét mindennap háromszor kell bekenni egy kellemetlen kenőccsel. A daxli megharapta a levélhordót, mert rajtam kívül nem tűr meg más embert a közelében. A bastardról kiderült, hogy kölykei lesznek. Nőni fog a család. Máris töprengek, hogy hová küldjen szülni és mennyibe fog kerülni az esemény. Kénytelen vagyok mindennap sétálni vinni kutyáimat. Az emberek bolondnak tartanak miattuk. Ha a fürdőszobába zárom őket éjszakára, hajnalban vonítani kezdenek, az ajtót kaparják. Ha a hálóban maradnak, korán reggel felugranak az ágyamra. Megcsókolnak, fölóbresztenek. Egyre szemtelenebb lesz mind az öt. Megpróbáltam megverni egyiket-másikat. Nem használt. Kiröhögtek. Jól tudják, hogy nincs bennem elég apai szigor. Ha leülök az íróasztalhoz dolgozni, nem hagyják. Megkövetelik, hogy foglalkozzam velük. Odajönnek hozzám, szaglásszák a lábam, türelmetlenül megdöfnek az orrukkal, vagy a térdemre teszik pradijukat. Önző nyugalmam, egész magánéletem összeomlott. De úgy látszik, mindez nem baj. Mióta törődnöm kell velük, amennyire az ember ezt elmondhatja magáról, boldog vagyok! Életemnek értelme támadt." CSELÉNYI LÁSZLÓ* Jelen és történelem 1/4 Megindulnak a hegyek A hegyek népes kondában delelnek, összeröffennek néhol s meg-megugranak egymástól, játszónak a tájjal, akárha nagy-nagy gyerekek volnának, idomtalan gyermekóriások, s a pásztor fölöttük, a rakoncátlan óriások fölött, az ég lenne, mely méltóságos, megfontolt, bölcs pillantásokkal inti rendre a gondjára bízott nyájat. — Szép táj, szegény táj — mondotta valaki a minap, s hogy megkértem, magyarázná meg, miért gondolja ezt, így válaszolt: — Mi terem a köböl? Igaza volt. Hegyek, idomtalan gyermekóriások. Hegyek: kinek fenséges, hideg szörnyetegek, kinek szívbéli, barátságos játszótársak. Mi terem a köböl? Igaza volt-e? Ha úgy adódik dolgod, hogy valamiért Rozsnyóra utazol, s Pelsőc felöl próbálod megközelíteni a nevezetes bányászvároskát, ne mulassz el néhány pillantást vetni Gombaszögnél a pelsőci Nagyhegy oldalába. 1/1/1 amikor először sötét hegyek hordái kin terem zúgott csattogott szem j futott megfontolt szög ki gyásza csont vigyázza folt a szája szíj inog talaj füst és olaj szára szakadt kínok hideg megközelíteni kinek KALITKA Valaki elindul a sárgacsizmás éjszakából Valaki elindul a zöld mocsarakból kilábol Valaki elindul és levelet vár a fiától Nincs 'levél nincs levél nyöszörögnek a szilfaágak Jön a tél jön a tél veri a szél a szilvafákat Jön a tél nincs levél nagyon sajnálom az anyámat Valaki elindul és nem tér többé soha vissza Valaki elindul lába nyomát a por felissza Valaki elindul üresen marad egy kalitka * Köszöntjük az 55 éves költőt A HÉT 13
