A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-03-12 / 11. szám
FIGYELŐ szlovák forradalommal. Emlékiratát Forgách Géza 1967 őszén Szalatnai Rezsőnek is megküldte, aki ugyancsak kétségesnek tartotta, hogy a kézirat az akkori körülmények között — bár minden a kiadása mellett szólna — megjelenhetne. "Lehet — töpreng Forgách —, hogy az új gazdasági mechanizmussal párhuzamosan olyan légkör fog kialakulni, ami mellett mindenki el fogja bírni a színvalóság tiszta tükrét. Persze lehet az is, hogy 2—3 óv múlva még kedvezőtlenebb lesz a cenzúra-helyzet a mainál!?" (E levelének kelte: 1967. október 21.) Azt persze Forgách valószínűnek tartja, hogy könyve egyszer talán mégiscsak napvilágot láthat, majd ha ehhez megfelelőek lesznek a körülmények. Az idő az ő reménykedését igazolta: a Szentgotthárdtól Kaisersteinbmckig megjelenésének ma már tulajdonképpen nem lenne akadálya. Éppen csak a kéziratnak kellene valahonnan előkerülnie. Szalatnai Rezső figyelmét Forgách Gézára — akárcsak Darkóra és Keller Imrére — ugyancsak Gömöry János hívta föl, még valamikor 1947 elején egy, sajnos, keltezés nélkül maradt levelében. Ekkor Forgách már hónapok óta — 1946 szeptemberében tartóztatták le — vizsgálati fogságban várja a népbíróság ítéletét. Gömöry feltételezése szerint valószínűleg azt hozzák majd föl ellene vádként, hogy közreműködött a Felvidéki Újság szerkesztésében, s mint ilyen, részt vett a nyilas mozgalomban. Pedig, így az agg tanár, "tudom, milyen undorral beszólt a zsidóüldözósekről, sokszor otthon sírva panaszkodott, hogy lemondana a Felvidéki Újság szerkesztéséről, de fél, hogy a Tost László sorsára jut, akit — mint tudod — a nyilasok aljas módon meggyilkoltak... ha valaki, úgy én elítéltem a nyilasok gazságait, s szenvedtem is emiatt. Ám e gazságokban F. nem vett részt, a családja pedig egészen ártatlan. Hiszen lakásukban zsidó vagyont rejtegettek, s mentettek meg. Sőt, náluk is, miként nálunk, egy zsidó asszony talált menedéket." Emlékiratában Gömöry János részletesen is leírja a szóban forgó esetet, amiért hálából Rinderók 1947-ben álláshoz juttatták Forgáchot, és mellette szólaltak fel a volt szerkesztő nópbírósági perében. Amikor aztán hat és fél hónapi fogvatartás után 1947. április 3-án Forgáchot szabadlábra helyezték, első dolgai közé tartozott, hogy megköszönje Szalatnainak azt a segítséget, amelyet az ő távollétében a családjának nyújtott, s úgy gondolta, elhatározta, hogy mihelyt anyagi helyzete engedi, a kapott segítséget menten visszatéríti "a Segélynyújtók által képviselt magyar ügynek". Ügyanebben az április 18-án kelt levelében Forgách elhelyezkedése ügyében is segítséget kér Szalatnaitól. A legszívesebben újságíró lenne: "legfőbb vágyam és célom az — írja a magyar szó leghevesebb üldözésének kellős közepén —, hogy újból magyar újságíró lehessek — Csehszlovákiában. 1919-től 1938-ig annyira összeforrottam a kisebbségi újságírással, hogy a magam számára ennél megfelelőbb élethivatást nem is tudok elképzelni. Ha tehát Te úgy látod, hogy van kilátás arra, hogy Szlovákiában előbb-utóbb létrejön magyar nyelvű sajtó, bizalommal arra kérlek föl, hogy alkalmas időben az illetékesek figyelmét hívd fel szerény személyemre, és hass oda, hogy a sajtó munkatársai kiválasztásánál engem is számításba vegyenek. Esetleges újságírói elhelyezkedésemnél a magam számára csak azt az egyetlen erkölcsi feltételt szabom ki, hogy vállalok bármilyen, oly újságírói beosztást, amelyben nem kerülhetek összetűzésbe a nemzethűsóggel. Becsületesen akarom szolgálni a magyar—szlovák közeledés ügyét, egyenlően hűséges akarok lenni a magyarsághoz és a szlovákiai szülőföldhöz — az igazi demokrácia szellemében. Egyszóval csak olyan állást vállalok, ami mellett felemelt fejjel vallhatom magam tisztességes magyarnak úgy Pozsonyban és Kassán, mint Budapesten." A körülmények ismereteben akár nyugodtan meg is illetődhetünk ezen a naivitással elegy konok erkölcsi tartáson, azon, hogy van valaki, aki magyar újságíró akar lenni abban az országban, ahol már magáért a nyilvános helyen való magyar beszédért is fölpofozzák az embert, vagy keresztet nyírnak a hajába, mi több, még azt is kiköti, hogy eközben a legkisebb összeütközésbe sem szabad kerülnie nemzethüsógével. Forgách sorai egyébként ez esetben is arra engednek következtetni, hogy Szalatnai — bár az ő levelét ezúttal sem ismerjük — egy magyar lap indításának tervéről tehetett említést a volt kassai szerkesztőnek. E feltevésünket látszik alátámasztani az is, hogy Keller Imre egyik Szalatnainak címzett, nagyjából ugyanebben az időben írott válaszlevele is hasonló feltételezésre indíthat bennünket. Egy sajtótörtóneti szempontból mindenképpen érdekes adalékkal van tehát dolgunk, még akkor is, ha Szalatnai csupán a szintén ekkoriban (1947. május 14-tól) — és a csehszlovákiai terjesztés szándékával — kiadott budapesti Uj Otthonról szólt Kellernek is, Forgácsnak is. De nem kerülhető el itt az a feltételezés sem, miszerint az Új Otthon csehszlovákiai terjesztését a csehszlovák hatóságok talán éppen azzal az elgondolással engedélyezték, hogy erre való hivatkozással akár egy valóban Csehszlovákiában tervezett magyar lap kiadásának engedélyezését is meg lehetne majd tagadni. TÓTH LÁSZLÓ (Befejezése következő számunkban) VÉGET ÉR EGY FEJEZET? Jóllehet az ország lakossága sodró belpolitikai események eredményezte borúlátó hangulatban él, a Csemadok különböző szintű tisztségviselőit és az egyszerű tagokat a küszöbön álló országos közgyűlés és az azt megelőző területi konferenciák lebonyolítása készteti töprengésre. Nemrég alapszervezeti elnökként fordultam levélben a Nagykürtösi járás Csemadok-alapszervezeteinek elnökeihez a kérdéssel: Hogyan tovább? Kérdéseim a következőképpen szóltak: 1. Ismeretei szerint a csehszlovákiai magyarság boldogulása szempontjából hasznos tevékenységet fejtett-e ki a Csemadok működésének 43 éve alatt? 2. Mi az oka a Csemadok-alapszervezetek jelenlegi pangásának, illetve az On szervezete tevékenységével elégedett-e? 3. Szükségét érzi-e továbbra is a Csemadok létének? Miért? 4. Milyen legyen a szlovákiai magyarok kulturális-társadalmi szervezete? 5. Ön milyen nevet javasol a megújuló szervezetnek? A nyilvántartás szerinti alapszervezetek elnökeinek egyötöde válaszolt, s ez igazolja a 2. kérdésben megállapított pangás tényét, ugyanakkor a válaszokból következtetni lehet a Csemadokban jelenleg érvényesülő tendenciákra. Az alapszervezetelnökök egybehangozóan állítják, hogy a Csemadok hasznos tevékenységet fejtett ki fennállása óta, bár volt olyan kérdés is — nem derült ki, hogy mire gondol a válaszadó —, amelyben több is várható lett volna a szervezettől. A pangás tényét valamennyien elismerik, okaira több magyarázatot adnak. A társadalmi normák megváltozása, az erkölcsi értékrend felbomlása, a szociális feszültség éppúgy megjelenik az okok között, mint a rendszer- és államfordulat, az ezekből eredő következmények s a "magyarság megosztottsága, a magyarság követeléseinek kudarca". Szervezetük tevékenységével valamennyien elégedetlenek. A jövőt illetően ugyancsak egy véleményen vannak: szükség van a Csemadokra. Annak kulturális-szervező, népszerűsítő feladatait hangsúlyozzák. ("... nélküle csak a családomban használhatnám az anyanyelvemef — vallja a nagykürtösi alapszervezet elnöke.) Már az is eredmény lenne, ha a Csemadok, illetve jogutódja az eddigi szinten dolgozna — vallja az ipolykéri elnök. Az aktív szervezetekben bízik a kiscsalomijai, s "rámenősebb" vezetést tart szükségesnek a nagyzellői, hogy a kultúra ügyét jobban szolgálhassa. Persze, ehhez az kell, hogy az elkövetkező hónapokban ne romoljon a szlovákiai magyarok sorsa: "Ez elsősorban Budapest és Pozsony megegyezésén múlik" — vélekedik a jövőről egyikőjük. Áz ország szétválása miatt sehogysem lehet a szervezet nevében a "Cse" szótag — szögeződik le. Szinte egyhangúan javasolják, hogy az új név a Szlovákiai Magyarok Kulturális Szövetsége legyen, esetleg a Kulturális jelző elhagyásával s rövidítve az SZMKSZ, SZMSZ betűszót használjuk. Remélhető, hogy a területi konferenciákon, Nagykürtösön és országszerte sokkal többen teszik majd nagyító alá a szervezet eddigi eredményeit, s keresik egy minden vonatkozásban megtisztult és megújult szervezet működőképességének járható útját. Urbán Aladár A HÉT 7
