A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-03-05 / 10. szám
LÁTOGATÓBAN ’ ’ Mosolygok, sírok, ámulok” Beszélgetés Zs. Nagy Lajossal Nagy-képütlenségek című könyve megjelenése ürügyén — Kedves Lajos, beszélgetésünk elején azt mondtad, hogy ez immár a tizenkettedik köteted, de mi ez mondjuk Jókai Mór "teljesítményéhez" képest... — Én ötvenhét éves vagyok, Jókai ebben a korban már a századik könyvénél tartott... — Ennek ellenére éreztem egy kis büszkeséget, vagy egyfajta álmélkodást a hangodban, amikor azt mondtad, hogy "nahát, ez már a tizenkettedik könyvem, s azt sem tudom, hogyan született meg "... Ha jól belegondolunk, ennek a kötetnek a szülőapja te vagy, de a bábája Varga Erzsébet, a Madách Kiadó szerkesztője. — Varga Erzsi fogta a verseimet és kiadta. Én ugyan bevittem neki őket egy szatyorban, még csak le sem gépeltettem. Es egyszercsak a karácsonyi könyvpiacon ott a kötetem! Én lepődtem meg a legjobban. Örülök neki, bár olyan vékonyka, vékuská,'akár egy zsilettpenge, de szép, nem? Neked nem tetszik? — De. Elolvastam már a verseket. Néhányat ismertem közülük, de vannak a kötetben olyanok is, amelyeket sehol sem jelentettél meg. — Ez a "Rózsaszínben, kékben, ibolyában" sem jelent meg még azelőtt sehol. — Kíváncsi vagyok arra, vajon mi kell neked ahhoz, milyen lelkiállapot, hogy verset tudj írni?... — Nem tudom. Nekem az Isten súg...úgy látszik. Valaki súg nekem. Súgja a verseket. Lehet, hogy ez nagyképűség, pedig az van a kötet fölé írva, hogy nagy-képűtlenségek... egyébként már az is elég nagyképűség, ha ilyen cimet ad az ember a kötetének... — Az igaz, hogy te elég sokszor nagyképütlenül vagy nagy képű... — Mondom, így van... Egy biztos, nem tudom, mikor tudok verset írni. — Hajdanán egyszer Dúdor Pista mondta nekem azt, hogy amikor iszik, nem tud...festeni... — Most megint rá akarsz térni az alkoholizmusra. Vagy két évvel ezelőtt készítenünk egy beszélgetést, s ne haragudj, hogy így mondom, de akkor is az alkoholizmuson "lovagoltál". — Akkor ezt most hagyjuk, jó? — De én most állítom, hogy alkoholista vagyok. Profi alkoholista. Nekem innom kell, ha nem akarok beteg lenni. De miért isztok ti, akik nem vagytok alkoholisták?... Tudom, hogy te nem iszol, de sokan isznak. — Én csupán arra lettem volna kiváncsi, hogy syikséged van-e a versíráshoz az alkoholra? Úgy gondolom, hogy nincs rá szükséged — A versíráshoz nincs szükségem alkoholra... Másért van rá szükségem. Rászoktam. Szenvedélybetegség...így mondják szépen... — Beszélj még nekem a "súgásról", arról, hogyan súgsz te önmagodnak, amikor verset akarsz írni, mert ezek a sugallatok.. — Gyanúsak... — Nem gyanúsak, belőled erednek — Mondjuk felébredek éjjel két órakor...és kész van bennem egy vers. Csak fel kell tápászkodnom, és leírnom. De ha azzal a céllal ülök le egy füzet, vagy az írógép elé, hogy verset fogok ími, abból legfeljebb csasztuska lesz. Vers nem, az biztos. — Ha megkérnélek hogy olvasd fel nekem a kötetből az egyik kedves versedet, melyik lenne az? — Mondjuk ez a "Most szeress". — A verseidből azt olvasom ki, hogy azok a dolgok foglalkoztatnak ma is, amelyek tegnap, tegnapelőtt, vagy amikor írni kezdtél: a szerelem...az élet apró villanásai... — Tudod milyen csodálatos dolog a szerelem? — Mondjuk azt, hogy nem tudom, s te mint költő felvilágosítasz, elmeséled, úgyhogy hallgatom. — Ebben az a csodálatos, hogy nem tudom elmondani. Úgy van, ahogy az egyik versemben írtam "mosolygok, sírok, ámulok". Ámulök...és sírok. A szerelemre nincs is szó. Maga a szerelem sem jó szó rá. Csúnyán is hangzik. Szerinted szép? — Megszoktuk.. — Erre az érzésre, erre a tündökletes csodára ez nem jó szó. Ki kellene találni valami jobbat. — Találj ki! Ezek szerint te a szerelembe vagy állandóan szerelmes, — Majdnem igazad van, sőt talán igazad is van. Én a szerelembe vagyok szerelmes. Azt hiszem, halálomig. — Mi az. ami ezenkívül állandóan foglalkoztat? — Például az, amire az imént már utaltam, hogy belémköltözött az isten. Ez nem azt jelenti, hogy mivel megváltozott a rendszer, én most hirtelen megtértem. Én már régen kiléptem az egyházból... De figyelj ide! Ezzel a csodával nem tudok mit kezdeni...! Egy veréb maga olyan csoda, hogy... — Hogy maga az isten? — Az nem lehet, hogy véletlenül jött volna létre... Valakinek meg kellett alkotnia, vagy ha nem, akkor megalkotta saját magát, de akkor ö maga az isten. Akkor én is isten vagyok például. — Hát ez ilyen panteista szemléletmód... — A tojásból a szemed láttára csontok alakulnak ki; abból a ragacsos, nyúlós anyagból... — Most már el is árultad, téged az foglalkoztat, ami tulajdonképpen a költő feladata, az állandó rácsodálkozás a világra... Mindenben felfedezed a csodát, még egy verébben is, ahogy mondtad. — Az egész világ egy nagy csoda. — És te?...Milyen csoda vagy benne? Vagy csodabogár? Csoda vagy, vagy csodabogár? — Mindenki csoda. A kisujjam nagyobb csoda, mint egy... atombomba...amit, ugye emberek csináltak... a kisujjam ennél nagyobb csoda, amit viszont nem tudom, ki csinált. — Valószínűleg az édesapád.. — Ó, ez nem így van! — Persze én leegyszerűsítettem a dolgot... De térjünk vissza ismét a könyvhöz. Mivel nem ^ tudtál születése körülményeiről szinte semmit, o gondolom nagy örömet szerzett neked, s O remélem az olvasóknak is. o — Ennek a könyvnek különösen őrültem. Egyrészt, mert váratlanul ért a megjelenése, másrészt meg azért, mert nagyon szép a külleme. Szép fehér, olyan szűzies. Nagyon örültem neki. Bementem a könyvesboltba, és ott a kötetem! Beszélgetett: L. DUSÍK ÉVA 6 A HÉT
