A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-03-05 / 10. szám
GONDOLKODÓ Egy nyelvtörvény árnyékában 3. Gömör megyében a Nagyrőcei járás szolgabírája, Sousedik volt a magyar nyelv elleni hétre egyik zászlóvivője. Egy 1922 augusztusában kibocsátott hirdetményében a buzgó szolgabíró egyszerűen úgy rendelkezett, hogy járása területéről száműzi a magyar éneket. Az öntudatos hangvételű szolgeibírói rendelet így intézkedett: 'Ezen hirdetmény értelmében minden korcsmában és nyilvános helyiségben, az utcán és kirándulásokon a magyar énekek éneklése a legszigorúbb büntetés terhe mellett el vein tiltva. A korcsmákban ennek betartásáért a vendéglősöket és korcsmárosokát teszem felelőssé. Ha nem idevaló álléimpolgár követi el ezt a tettet, akkor a köztársaság területéről azonnal ki lesz utasítva. Az idevalókat ismételten figyelmeztetem, hogy a rendelet ellen vétőket a legszigorúbb büntetéssel fogom sújtani." A magyar nyelv és a magyar nyelvet beszélők hátrányos megkülönböztetése tehát az élet minden területén folyamatban volt. A Csehszlovák Államvasutak igazgatósága 1921 októberében például körrendeletben tiltotta meg a vasúti alkalmazottaknak, hogy azok szolgálatban a magyar nyelvet is használhassák, majd arra is felhívta a figyelmüket: lehetőleg szolgálaton kívül se beszéljenek ezen a nyelven, mivel "a magyar nyelvhasználat irredenta beszélgetésre adhat alkalmat". A csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség mind politikai, mind gazdasági, mind pedig kulturális téren hátrányosan megkülönböztetett helyzetbe került. A szinte minden téren megnyilvánuló magyarellenes politikai, gazdasági és társadalmi nyomás, valamint a különböző kihatású hivatalos rendeletek és intézkedések a magyarsághoz tartozókat másodrendű polgárokká degradálták a látszatra demokratikus berendezkedésű Csehszlovák Köztársaságban. Az általam itt bemutatott magyarellenes intézkedésekkel kapcsolatban bárki leszögezheti, hogy azok törvénysértő megnyilvánulások, hatalmi túlkapások voltak. Ez így igaz, sajnos az is tény azonban, hogy a magyar nemzeti kisebbség nyelvhasználati jogát a csehszlovák államhatalom "törvényes" úton is igyekezett minél hatékonyabban redukálni. Ezt a célt voltak hivatottak szolgálni a tendenciózusan végrehajtott csehszlovákiai népszámlálások, a magyar etnikum idegen telepesekkel való felhígítása,- a bírósági járások területi átszervezése stb. Az 1910. évi népszámlálás eredményei alapján a Csehszlovákiához csatolt volt magyar területek 87 bírósági járásából a magyarság 32-ben bírt nyelvi jogokkal; 20-ban abszolút többséget alkotott, 12-ben pedig kisebbségben volt ugyan, de százalékaránya meghaladta a hivatalos nyelvhasználati joghoz törvényesen megkívánt 20 százalékát. Az 1921 februárjában lebonyolított első csehszlovák népszámlálás nemzetiségi statisztikája alapján azonban a magyar lakosság százalékaránya már valamennyi szlovákiai és kárpátaljai bírósági járásban visszaszorulóban volt. 1921 februárja után mindössze 15 bírósági járás maradt meg magyar többségűnek: Beregszász, Dunaszerdahely, Feled, Galánta, Ipolyság, Királyhelmec, Komárom, Léva, Nagykapos, Ógyalla, Párkány, Somorja, Szepsi, Tornaija, Vágsellye. A magyarság tehát 5 bírósági járásban vesztette el abszolút többségét és szorult kisebbségbe, bár nyelvi jogait ezután is megőrizte, mivel számaránya még mindenütt meghaladta a 20 százalékot. Ezek a járások a következők: Érsekújvár, Kassa, Rozsnyó, Ungvár, Verebély. Az 1910-ben is magyar kisebbségű, de több mint 20 százaléknyi magyarral rendelkező 12 bírósági járásból 7 továbbra is megőrizte nyelvi jogait. Ezek: Gálszécs, Losonc, Munkács, Nagyszőllős, Nyitra, Pozsony, Rimaszombat. Öt bírósági járásban azonban — a baziniban, ilosvaiban, nagymihályiban, nagyrőcei ben és Selmecbányáiban — a magyarság elvesztette 20 százalékos arányát, s ezáltal hivatalos nyelvhasználati jogait is. A negatív tendencia érvényesülése ellenére megállapítható, hogy 1921 februárja után a csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség a Felvidék 87 bírósági járásából 27-ben még mindig bírt hivatalos nyelvi jogokkal. A nyilvánvaló visszafejlődés ellenére a megőrzött pozíciók is számottevőek voltak. A húszas évek folyamán az államhatalom azonban átszervezte Szlovákia bírósági járásainak területi beosztását, melynek következtében a magyarság 5 járásban — Pozsony, Gálszécs, Kassa, Nyitra, Rimaszombat — 20 százalék alá szorult. Igaz, az említett területi átszervezés folyamán két olyan új bírósági járást is létrehoztak, amelyekben a magyarság aránya meghaladta a 20 százalékot (Kékkő, Zseliz), ez azonban nem jelentette nyelvi jogaink bővülését, mivel mindkét új járást olyan járások részeiből alkották meg, amelyekben a magyar lakosság már azelőtt is bírt nyelvi jogokkal. A felvidéki magyarság nyelvi jogainak további redukálását az 1930 decemberében lebonyolított második csehszlovák népszámlálás lett volna hivatott alátámasztani. A népszámlálás előkészítői és végrehajtói valóban mindent megtettek annak érdekében, hogy lehetőleg mindenütt csökkentsék a magyarság számát és százalékarányát. Az említett népszámlálás eredményei alapján a magyarság Szlovákia és Kárpátalja két-kót törvényhatósági joggal felruházott városából — Pozsony, Kassa, Ungvár, Munkács — háromban elvesztette nyelvi jogait, s azokat mindössze Munkácson sikerült megőriznie. A magyarság százalékaránya a bírósági járásokban is mindenütt csökkenőben volt, ezen a téren azonban nem következett be jelentősebb csehszlovák nemzeti áttörés a magyarság nyelvi jogainak rovására. Szlovákiában összesen 14, Kárpátalján pedig egyetlen bírósági járásban volt abszolút többségben a magyar lakosság. E15 magyar többségű bírósági járás területén összesen 448 357 magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgár élt. Volt azonban még további 8 olyan járás is — 6 Szlovákiában, 2 Kárpátalján —, amelyek-4 A HÉT FOTÓ: KOŠÚTHOVÁ ELENA
