A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-03-05 / 10. szám
FEHÉR FÜST POZSONYBAN A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa 1993. február 15-én Michal Kováč személyében megválasztotta az új állam első köztársasági elnökét. Közismert tény, hogy a jeles bankszakembernek tartott politikust, az utolsó csehszlovák szövetségi gyűlés elnökét a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom vezérkara már régebben kiszemelte erre a posztra, de a jelölő gyűlésen két szavazattal kevesebbet kapott riválisánál, Roman Kováénál, aki aztán sikertelenül indult a január végi elnökválasztáson: nem szerezte meg a képviselők háromötödének a bizalmát. Joggal fölvetődik a kérdés, vajon Michal Kováčot annak idején valóban nem támogatta a DSZM országos vezetőségének nagyobbik fele, vagy inkább taktikai megfontolásokból küldték elsőként a ringbe névrokonát, akiről már jóelőre "elhíresztelték", hogy a kormányfő vazallusa és megválasztása esetén végrehajtója lesz pártja elképzeléseinek. Az ellenzék természetesen időben szimatot fogott és gondoskodott róla, hogy Roman Kováéból ne legyen államfő. Ezt sokan akkoriban a DSZM vereségeként könyvelték el, de érzésem szerint inkább egy előre megtervezett forgatókönyv alapján zajlottak az események, s Roman Kováéra csak azért volt szükség, hogy Michal Kováé előtt megnyíljon az út. Történt ugyan egy — utólag erőtlennek bizonyult — kísérlet az ellenzék részéről, hogy ellenjelöltet állítsanak, de csak azért,* mert ezáltal újabb lehetőség adódott a kulisszák mögötti manőverekre és a szavazatok adásvételére. Švec professzor végül visszalépett, mert belátta, hogy az ellenzéki pártok csak bosszantani akarják a kormánypártot az ő jelölésével, meg aztán az is igaz, hogy a DBP és az SZNP ezúttal sem kívánt túlságosan ellenzókiesdit játszani, mert gyanította, hogy Michal Kováé támogatása fejében valószínűleg megerősítheti pozíaóját az államigazgatásban. E sorok írásakor még nem tudni, mit ajánlott fel a DSZM Weissnek és Cérnáknak, de azt már most sejteni lehet, hogy az új államfő aligha fog tudni teljesen elszakadni volt pártjától, noha megválasztásának ez volt egyik legfontosabb feltétele. A rossznyelvek szerint ez a magas méltóság volt Michal Kováé jutalma azért, amit a szövetségi gyűlés elnökeként tett az ország kettéválása érdekében. Az idő távlatából talán majd jobban kirajzolódik Michal Kováé szerepe Csehszlovákia felbomlásában, de az már most sem titok, hogy a parlament elnökeként legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy az alkotmányosság látszatát keltse a szétválás folyamatában és ha kellett, személyesen is részt vett a makacskodók meggyőzésében. Hogy milyen bankszakember, azt Michal Kováé ebben a mostani tisztségében sem fogja tudni megmutatni, hiszen nem az államfő dolga a szlovák korona meglehetősen zilált helyzetének a rendbetétele. Hogy mennyire lesz pártok fölött álló (s mindenekelőtt a DSZM-től független) köztársasági elnök, az majd elválik akkor, amikor minisztereket és más állami tisztviselőket, esetleg közjogi méltóságokat kell leváltania, illetve kineveznie. A megválasztását követő sajtóértekezleten mindenesetre a keresztény erkölcsiség talaján álló meggyőződéses demokratának nevezte magát, aki jól látja az ország valamennyi égető problémáját. Nincs okom kételkedni, hogy valóban őszintén gondolta azt az Ígéretét is, hogy mindent elkövet a társadalom békéjének helyreállításáért, s valamennyi polgár köztársasági elnöke kíván lenni, tekintet nélkül politikai meggyőződésükre vagy nemzetiségükre. A megválasztása körüli huzavonák és alkudozások azonban sejtetni engedik, hogy ezt az ígéretét nem lesz könnyű betartania. Sokkal meggyőzőbbek lettek volna szavai, ha egy olyan elnökválasztás után hangzottak volna el, amelyre nem a parlamentben, hanem a nép körében került volna sor. A szlovákiai elnökválasztással szinte egyidőben Litvániában, Cipruson és Görögországban is köztársasági elnököt választottak, mégpedig népszavazás útján, s ezeknek a választásoknak a győztesei valóban maguk mögött tudhatják a lakosság (illetve a választók) nagyobbik részének a támogatását. Michal Kováénak ez a közvetlen információ nem áll a rendelkezésére, így majd magának kell meggyőződnie arról, mit is gondolnak róla és a megválasztásáról az emberek tömegei. A sikeres elnökválasztásnak mindenesetre van egy nagy pozitívuma is: a parlament most már minden energiáját azoknak a problémáknak a megoldására fordíthatja, amelyek egyre nyomasztóbban hatnak az emberek és a társadalom kedólyállapotára. A kudarcot vallott minisztereket most már van ki leváltsa, s erre a tisztogatásra nyilván hamarosan sor kerül, már csak azért is, mert ezzel némiképp tompítani lehet az elégedetlenkedők zajongását és részben csökkenteni lehet a feszültséget is. Az egészségügy, a mezőgazdaság, a vállalkozói szféra, az oktatásügy, de tulajdonképpen a kultúra is felbolydult méhkasra emlékeztet, s a nem eléggé átgondoltan hozott döntések csak tovább növelték az idegességet. Az emberekben egyre nagyobb a kétség, vajon valóban szükség volt-e Szlovákia ilyen gyors önállósulására, s mennyit érnek a politikusok megállapodásai és ígéretei. Sajnos beigazolódni látszik sokak ama gyanúja, hogy Csehország — pontosabban a kettéválás műveletét levezénylő Vádav Klaus cseh miniszterelnök — minél előbb szeretett volna megszabadulni a gazdaságilag jóval kisebb teljesítőképességű és belpolitikai szempontból is labilisabb Szlovákiától, amely úgy tűnik, csak homokzsák volt a cseh léghajóban. A pénzunió vártnál jóval korábbi felbomlása, a két ország közötti áruforgalom megnehezedése, a határbódék és a vámházak felállítása mind-mind azt mutatja, hogy Csehország valóban na: gyón komolyan vette a kettéválást. S'ha már előbb a léghajó és a homokzsák példáját említettem, akkor megtoldanám egy másikkal is, mert ez is valahogy jellemzi a fejleményeket. Két ember utazik egy csónakban, s az egyikük partra akar szállni. Amikor kiugrik a csónakból, a vízijármű — az ismert fizikai törvényt igazolandó — elindul a másik irányba. Ez játszódik le most Csehország és Szlovákia esetében, s talán ezért is lesz a reméltnél sokkal nehezebb dolga Michal Kováé köztársasági elnöknek, ha valóban szeretne eleget tenni annak az ígéretének, hogy Csehországgal kívánja a legerősebbre fonni Szlovákia kapcsolatait. Véleményem szerint nagyobb sikerre számíthat Magyarország esetében, amelyet a második helyen említett (a miniszterelnökkel ellentétben, aki újévi beszédében az utolsóként szólt róla), de ehhez az is kell, hogy a szlovák külpolitika sokkal rugalmasabb legyen az eddiginél. A külügyminisztériumnak címzett kormányfői fenyegetések azonban nem erre utalnak. Michal Kováéon a sor, hogy jogaival élve nyomást gyakoroljon ezen a téren is. LACZA TIHAMÉR FOTÓ: PRIKLER A HÉT 1
