A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-01-01 / 1. szám
SZABADIDŐ Larry Sisner Ne térj v, ha nem szeretsz! (Első epizód) Az lesz a legokosabb, legcélszerűbb, ha azonnal szót értünk: nem vagyok gonosztevő. Az én agyamban sohasem született meg a gyilkos szándék. Igaz, a rendőrség abban a hiszemben él, hogy ón hét évvel ezelőtt megöltem a nejemet. Nevetséges! Szerettem Melindát, és az ember nem végez azzal, akit szeret. Az viszont áll, hogy váratlan eltűnésében egy picit ludas vagyok, na persze: részt vettem a nagy csalásban, de mindez a körülmények hatására történt. Megismétlem: nem vagyok gonosztevő. Talán még emlékeznek a második világháború előtti végzetes napokra: a gyárakban ezerszámra gyártották a géppuskákat meg az ágyúkat. Minden mozgásban volt. Európa mobilizálódott. Chamberlain elutazott Münchenbe. Én akkor harminckilenc éves voltam. — A háború hat év múlva a nyakunkba szakad — mondtam. — Színtere Európa lesz — vetette közbe gyorsan Melinda. — Mi ezúttal távol maradunk a véres eseményektől, remélem. — Én is megkaphatom a behívót. — Te harminckilenc éves vagy, Bili — nyugtatott meg Melinda—, téged nem hívnak be. — Nem is arra gondoltam. Az első világháború több mint négy évig tartott. Eltarthat ez is addig — vagy öt évig is. Nincs az a náció, amely öt évnél tovább elbír egy világégést. A rádióban hallottakat ismételtem el. — Öt év — folytattam a mondókámat —, vagyis 1943-ig. Na és azután? Mi lesz azután? Melinda megvonta a vállát. — Én azt honnan tudhatnám? — Újabb depressziós állapot. A történelemben az emberiség sorsa a legszörnyűbb. Ebben a pillanatban attól tartottam, hogy Melinda elsírja magát. Nem volt minden rendben velünk. A közelmúlt sebhelyei még nem hegedtek be, nem sikerült eltüntetni a nyomokat. Csak éldegélünk, vegetálunk. Melinda megöregedett és megcsúnyult. A haja elszáradt, az arca tele ráncokkal, a régi ruhák lötyögtek rajta. — Mit csináljunk Bili? — Én akkor negyvenhat éves leszek, mondtam elgondolkozva. — Egy öreg embert nem szívesen alkalmaznak. Nem voltam éppen optimista hangulatban. Melinda következő szavai halvány reményt ébresztettek bennem. Kimondta azt, amire ón is gondoltam, de eddig nem mertem beszélni róla. — Elfelejtetted az életbiztosítást. Valamit az is hozhat a konyhára, nemde? — Az életbiztosításod húsz évre szól. Öt hónappal ezelőtt, amikor végre munkába léptem, azonnal 10 000 dolláros életbiztosítást kötöttem Melinda nevére. A részleteket rendszeresen törlesztettük. Nem egy alkalommal megfordult az agyamban a gondolat, hogy ostobán cselekedtem, amikor Melindát ilyen hatalmas összegre biztosítottam be, de aztán — nagyravágyó voltam én is, mint a tegtöbb ember— a pénzszerzési alkalom elködösítette az agyamat. — Ha most, ebben a pillanatban szert tehetnénk 10 000 dollárra, akkor életünk végéig nyugodtan, gondtalanul élhetnénk. — Meg akarsz ölni? — mosolygott Melinda. — Vagy természetes halállal szenderüljek át a másvilágra? Szeretném, ha nem felejtenék el, amit Melinda mondott. Úgy hangzott az egész, mint egy régi vicc. Nem, nem arra gondoltam, hogy megölhetném. — Nem hirdetünk halálesetet — mondtam tagolva —, de ha a biztosító társaság emberei azt hinnék, hogy te már nem vagy az élők sorában, akkor előbb vagy utóbb az a 10 000 dollár a miénk lehetne. — Ez álmodozás, Bili. Nem hihetik, hogy halott vagyok, amikor nem vagyok az. Gyerünk vacsorázni. Éhes voltam, de nem nyúltam az ételhez. — Melinda, két megoldás létezik — mondtam, és letettem a villámat az asztalra. — Valaki meghal, és én azt mondom a biztosítónak, hogy te hunytál el. Ezzel a tervvel azonban nem érdemes foglalkozni. Van azonban egy másik elképzelés... —- Miről van szó, Bili? — Ha te váratlanul eltűnnél, de úgy, hogy senki sem találna meg, akkor ón nyugodtan azt állíthatnám, hogy valószínűleg meghaltál. Egy bizonyos idő elmúltával hivatalosan is halottnak nyilvánítanának... és akkor a 10 000 dollár az ölünkbe pottyan. — Több évről volna szó? — Hét évről, ha minden a szabályok és a törvény szerint történik, akkor ugyanennyi idő alatt az összegnek csak az egyharmadát kaphatnánk meg. Melinda nagyot sóhajtott. — Hót év? Egészen 1945-ig? — Úgy van. A háború utáni második évig, az újabb depresszió óvóig. És amíg a többiek éheznek és nélkülöznek — a mi számlánkra 10 000 dollárt utalnának át. Gondold meg, Melinda! Elhurcolkodhatnánk egy másik városba. Vásárolunk valahol Nevadában vagy Dakotában egy ranchot. Meghúzzuk magunkat ott, ahol senki sem ismer minket. Nem lesz gondunk a pénzre soha többé. Melinda elgondolkozott, mert a terv nem volt lebecsülendő. Biztonságot nyújtott, és ez az, ami minden ember számára talán a legfontosabb az életben. •— Megéri-e, Bili? Sikerülhet ez nekünk? — Először is eltűnsz ebből a városból — mondtam most már súgva —, messzire utazol, egy másik szövetségi államba. Mi többé nem találkozhatunk. Szobát bérelsz valahol, és munkába állsz. — Mi lesz veled, gondolj a rendőrségre, Bili. — A rendőrség azon lesz, hogy bezárjon engem, de minden hiába, nem lesz ellenem bizonyítékuk. Te eltűnsz, mint a kámfor. — Mi volna, ha megváltoztatnám a külsőmet? — Az ötlet nem rossz. Vásárolj magadnak néhány új ruhát, divatosat, a hajad is befestheted, használj rúzst. Fiatalodj vissza legalább tíz évet. — Szünetet tartottam, majd mélyen Melinda szemébe néztem. — Hét hosszú, nehéz év áll előttünk. Ha elmúlnak az első stresszek, elrendezem, hogy néhanéha találkozzunk. Nem lesz könnyű, de bízzál bennem. Kibírod a megpróbáltatásokat? — Ne aggódj értem — mondta Melinda határozottan. — Meglátod, büszke leszel rám. — Már holnap akcióba lépünk. A detektívet, aki a nyomozást vezette az ügyben, Hans Hesslernek hívták. Egy hordóra emlékeztetett, amikor kövéren és gömbölydeden először megpillantottam. El is nevettem magam a bemutatkozáskor. Hessler végignézett rajtam, láttam a szemén, hogy egyetlen szavamat sem hiszi el. Hidegvérű gyilkosnak tart. Megkezdte a nyomozást abban a hiszemben, hogy hamarosan villamosszékbe ültet. Megvan a motívum, megvan a gyilkos. Csak a holttest hiányzott egyelőre. A nyomozás első hetének a végén már nem mosolygott olyan magabiztosan. Több tisztelettel nézett rám, de aztán még nagyobb hévvel látott munkához. Én megőriztem a nyugalmam. A munkahelyemen szorgalmasan dolgoztam, mint eddig is. A hátsó udvarban gondját viseltem a veteményeskertnek is. Október volt. Éppen a burgonyát szedegettem össze, amikor észrevettem, hogy Hessler minden mozdulatomat éberen lesi. — Vannak hírei netán? — kérdeztem. — Nincsenek. — Hát akkor mit akar tőlem? (Folytatjuk) 20 A HÉT
