A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-02-19 / 8. szám
LÁTOGATÓBAN A MATYI Matyi külseje alapján sok minden lehetne. Muff egy szép hölgy kezén, puff egy ölelő fotel mélyén vagy akár még vendéghaj is néhány ’bőrfejű' politikus fején. Mert míg azoknak valamiből kevés van, Matyin ugyanebből rengeteg. Szinte nem is látszik ki alóla 6 maga, aki foglalkozását tekintve házőrző kutya. Ám amíg a ház csendesen lapul meg a komáromi Patak utcai domboldalon, ő annál mérgesebben, szinte egy véreb csahol ásával támad rá a betolakodó csengetőre. A támadás persze a méreteket tekintve meglehetősen komolytalan, nem úgy mint Matyi gazdája, Kopócs Tibor festőművész, akinek gondolatai a művészetről és egyéb dolgokról is meglehetősen magvasak. De erről inkább beszéljen ő maga. — Művész úr, hogy jut eszébe valakinek, hogy festő, illetve grafikus legyen? — A dolog lényege nem az, hogy eszembe jut vagy nem jut eszembe. Nálam ez még valamikor a gyerekkorban "indult el"... — Volt esetleg valaki a családban, a felmenóágban, akitől a tehetségét örökölte? — Az édesapám nagyon korán meghalt, lényegében nem is ismertem. Viszont amikor még egészen kicsi koromban a hagyatékában turkáltam, az iskolai tanulmányi füzetei között olyan precíz rajzokat találtam, amelyekre nagyon rácsodálkoztam. Például emlékszem egy tanulmány jellegű rajzára egy szitakötőről, amelyet nagyon pontosan lerajzolt. A rajzok még a század elejéről származtak, amelyeket ő diákként készített. Igazi érdeklődésem a festészet iránt — legalábbis így gondolom — akkor indult, amikor édesanyámmal ketten maradtunk. Özvegyen élt, de nagyon szeretett énekelni, főleg népdalokat, amelyeket én lejegyeztem, és illusztrációkat készítettem hozzájuk. Persze ezek akkor még csak egy gyerek ébredő ösztönei voltak. — A művészeten belül hova sorolja önmagát? — A festészetnek a rajzos részét kedvelem jobban, mentalitásomnál fogva szeretem a reális dolgokat, habár ezek a realitások átpoetizálódnak, és ebből kerekedik ki valamiféle poetikus szürrealizmus. — Tehát a művei a szürrealizmus felé hajlanak? — Igen, inkább egy ilyen poetikus szürrealizmus felé. Van benne jócskán realitás, és azt egyéniségemnél fogva, elviszem egyfajta poézis felé, ha szabad ezt nagyképűség nélkül mondani, vagy pedig egy olyan groteszk hangulat felé, amely szintén úgy érzem, hogy tulajdonságom. Szeretem a humort, a groteszk helyzeteket. — ön színekkel dolgozik, van kedvenc színe? — Egy festőtől ezt megkérdezni olyan, mintha egy zenészt arról faggatna, hogy a hangok közül melyik a kedvence. Persze azért ha nagyon őszinték vagyunk, akkor valójában minden piktornak kialakul egy sajátos színskálája. Jellegzetesek például Chagall rikító színei. Magamat boncolgatva nem tudnám megmondani, melyik a kedvenc színem. gazdája... — Van a napnak olyan időszaka, amikor könnyebben megy a festés? — Én bagolytípus vagyok, délután, illetve a nap második szakaszában élek, virulok, akkor tudok jobban odafigyelni arra amit csinálok. Ilyenkor szellemileg frissebb vagyok. Talán itt elő lehetne hozni azt a fámát, hogy akkor tud valaki dolgozni, amikor a múzsa megihleti. Hát ón a múzsának nem hiszek... — Előfordult már, hogy valamit álmodott, és mikor felébredt, megfestette az álmot? — Nagyon attraktívan hangzik, hogy a festő megálmodta a művét. Én ebben nem hiszek. A gondolatokat az ember — bármivel foglalkozik is — magában hordozza. A gondolat érik, és egyszer csak kifakad, előbukkan. Persze csak ha erős és életképes. —Általában megrendelésre dolgozik, vagy inkább azt teszi, amihez kedve van? — A megrendelés később jött, akkor, amikor már valamiképpen bizonyítottam, hogy mire vagyok képes. Ez ugyan némi pénzt is hozott, de bizonyos elvárásoknak kellett megfelelni. A munkáim nagyobb része mindig a saját magam kielégítésére készült, tehát a magam gyönyörűségére, örömére, s ezért van most is tele a raktáram alkotásokkal. Ezek olyanok, mint a gyerekeim, boldog vagyok, ha körülöttem vannak, és bevallom, hogy nem is szívesen adom el őket. — Hol fest művész úr, van műterme? — Tíz éve sikerült ezt a házat felépítenem. Berendeztem magamnak egy festő-grafikai műhelyt, meg egy kisebbet, ahol most is ülünk, az illusztrációk és egyéb munkák végzésére. — Van olyan müve, amelyet a legjobbnak tart, amelyet a legjobban szeret? — Igen. Utólagosan tudom lemérni, hogy az ösztöneim jól működnek. Ebben a mostani demokráciában nagyon populista ízű, amit mondok, de 1968-ban, amikor Jan PaJach tiltakozásul elégette önmagát, és a nevét sem volt szabad említeni, én ösztönösen, Palach tiszteletére készítettem egy grafikát Az apostolok hullása címmel. Eddig sehol nem publikáltam, mert nem is lehetett, most, amikor a magyarországi Komáromban felkértek egy kiállításra, ez is szerepel. Visszatekintve azt állapítottam meg, hogy elég jól rátaláltam az akkori hangulatra. Ezenkívül van néhány festményem, amelyet becsülök, jónak vélek, de a régi rendszerben ezeket általában azzal adták vissza, hogy nem felelnek meg a kiállítás akkori koncepciójának. — Mi a helyzet a kiállítások terén, több lehetősége van most kiállítani, mint régen, vagy kevesebb? — Jelenleg egy kiállításra aszerint kérik fel az embert, hogy milyen művészi hitel áll mögötte. Szerencsére eltűnt a kiállítások uniformizált jellege. — Egyáltalán manapság meg lehet élni a művészetből? — Szerintem nem, bár lehet, hogy akad olyan művész, aki nagyon befutott, és megteheti, hogy csak erre koncentrál. Nekem ez eddig nem sikerült. — ön a Tüske havilap kiadója is. Mondana erről is valamit? — A főiskola befejezése után az Új Ifjúsághoz kerültem, ott tanultam meg az újságcsinálás csínját-bínját. Meg aztán szeretem a humort. Úgy éreztem, hogy jó lenne egy ilyen lapot kiadni, mellém állt néhány barátom, és megszületett a TÜSKE szatirikus magazin. A megtakarított pénzemből indítottuk, de be kell vallanom, hogy év végére a lap ráfizetéses lett. Mindemellett a Tüske időszakát nagyon pozitívan értékelem, és semmiképpen nem tartom kudarcnak. — Volt valami kellemetlensége a Tüske tartalmából kifolyólag? — Igen, mert a vidékünkön szokatlan dolog, hogy az igazságot úgy, ahogy van, vagy ahogy azt néhány ember annak véli, kimondja. Bár bírósági ügy nem lett belőle, de a vizsgálat még napjainkban is folyik ellenem is mint kiadó ellen, és a riporter ellen, aki a cikkeket irta. — Úgy tudom, ön is képviselő volt. Miért hagyta ott az áhított széket? — A demokratikus hullám engem is elkapott.. A választásokon annyi szavazatot kaptam, hogy képviselő legyek a városi önkormányzatban. Ez 1990-ben történt, másfél évig voltam képviselő, de úgy láttam, hogy az a munka, amelyet a polgármester és a képviselőtestület végez, eredménytelen. Én az a típus vagyok, aki a kitűzött célt meg is valósítom. Az éjfélekig tartó eredménytelen ülésezések nem hozták meg a kívánt eredményeket, ezért úgy láttam jobbnak, ha visszaadom mandátumomat. A művész úr szívesen ráállt szokatlan kérésem teljesítésére, elkészítette a saját portréját. Ha másért nem is, ezért érdemes volt szembeszállnom Matyi kutya acsarkodó, csaholó "vendégvárásával". BEKE ISTVÁN A HÉT 7
