A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-02-12 / 7. szám
SORSOK Az utóbbi években tájainkról is turisták ezrei ruccannak ki Törökország édenkertjébe, Isztambulba, hogy megcsodálják a mecsetbirodalom látványosságait, illetve hogy olcsó szőrmékkel, ékszerekkel felpakolva térhessenek haza. Közöttük akadnak olyan naiv hölgyek is, akik pár kedves szó és hódító mosoly hatására bedőlnek a nyájas bazári árusok házassági ajánlatának, és máris á bundákkal, arany csecsebecsékkel elárasztott Kánaánban képzelik magukat... majd csalódottan tapasztalják, hogy a beígért nász elmarad. ’’Megtértem Állatihoz.;: AKDENIZNÉ TÓTH GABRIELLA esete merőben más, de a részletekről nyilatkozzon a Csallóközaranyosról Isztambulba átköltözött fiatalasszony. — 1991-ben végeztem a Pozsonyi Közgazdasági Főiskola belkereskedelmi szakán. Mivel nem tudtam elképzelni magamról, hogy napi nyolc órán át egy irodában üldögéljek, ezért másféle állás után néztem. Szerettem volna kikerülni egy norvég családhoz gyermekgondozónak, azonban ez nem sikerült. Ezért Isztambul felé vettem az irányt, ahol idegenvezetőként már többször megfordultam főiskolás éveimben. Tehát leszerződtem egy hónapra, amiből kettő lett, mert egyre több csoport érkezett a városba, a munkaadóm utazási irodája fellendült, és továbbra is igényt tartott a szolgálataimra. A csoportok kalauzolásán kívül tolmácsként hasznomat vette a csehszlovákiai kapcsolatok kiszélesítésénél is, mivel jól beszélek angolul. Egyre jobban tetszett a város, a munkám, azután Cupido kilőtte rám a nyilait... — Állítólag a török férfiak szívesen rajongják körül az európai nőket, főleg a nagy bazárban. Te is ott találkozták a Nagy Ő-vel? — A főnököm testőrt adott mellém, hogy az árusok ne tudjanak molesztálni, és hogy ne pártoljak át egy másik irodához. Különben is, a jóakaróim már előzőleg kioktattak, hogy a bazári forgatagban senkivel se ismerkedjek, mert az árusok csak röpke kalandra vágynak. Emiatt török nőt nem is látni a bazár környékén. MEHMET AKDENIZt, jelenlegi férjemet, a szálláshelyemen, a hotelban ismertem meg, ahol recepciósként dolgozott. Kapcsolatunk ’'telefonszerelemként" indult, mivel gyakran felhívott engem. Nem bántam, mert szimpatikus srác volt, és legalább tökéletesíthettem a nyelvtudásomat. Majd komolyodott a viszonyunk, és amikor karácsony előtt készülődtem haza, megígérte, hogy januárban utánam repül, és a szüleimnek bejelentjük az eljegyzési tervünket. így is történt: két hetet Csallóközaranyoson töltöttünk, és a szüleim beleegyeztek a döntésünkbe. — Választottad családja hogyan fogadott téged? — Miután visszarepültünk, először családjának a nőtagjai gyűltek össze a fogadásunkra. Miközben üldögéltünk, szemrevételeztek. Sajnos, a megjegyzéseiket nem értettem, mivel én csak angolul tudok, törökül még ma is csak alig. Az összejövetel fénypontjaként ketté kellett harapnunk egy süteményt — lókumot. Ezt ők nagy üdvrivalgással, tapssal fogadták, s ez azt jelentette, hogy befogadtak maguk közé. Hamarosan a család férfitagjaival is találkoztunk, majd megvették nekünk a gyűrűket, és megtartottuk az eljegyzést. Siettettük a vallási esküvőt, mivel a török szokások szerint csak a házastársak élhetnek együtt. Utána a hotelből átköltözhettem a szülői házukba, ahol kaptunk két szobát. Náluk mindig a lány költözik a fiúókhoz, és addig nem illik megtartani a vallásit követő állami esküvőt, amíg a szülők nem rendezték be az ifjú pár saját fészkét. A hivatalos esküvőre — az iratok intézése miatt — csak júliusban került sor, egy nappal később pedig a lakodalomra, mert ott így szokás. — Szólj részletesebben az egyes ceremóniákról! — Az eljegyzés szűk családi körben zajlott: átnyújtották nekünk a piros szalaggal összekötött gyűrűket, amelyeket később az egyik nagybácsi szétválasztott, és felhúztuk az ujjúnkra. A vallási esküvőt odahaza tartotta az imám. Az előzőleg megtanult arab szöveget kellett felmondanunk, majd aláírni a házassági okmányt. Megtudtam, hogy Törökországban a házasságtörésért börtönbüntetés jár, de a megcsalt házastárs családja azt sem ítéli el, ha bosszúból elkövetett gyilkosságra kerül sor. Továbbá: ott a házastársak csak egymásnak adhatnak puszit, még a másik nembeli rokonaiknak sem! Tilos szemezni, leszólítani a másik nembélieket — fő az örök hűség! Az a tisztelet, amely az ottani feleségeket övezi, sokszor tájainkon is elkellene! Egyáltalán nem igaz, hogy arrafelé a nőket elnyomják, inkább megbecsülik. A többnejűsóg már 1923 óta tiltott. Igaz, hogy például kávéházakba csak férfiak járnak, de moziba, színházba a nők a férjük nélkül is elmehetnek. No, de visszatérek az esküvőnkhöz, amelynek második részére — a hivatalos "evetre" később került sor. Sokkal egyszerűbben zajlott, mint mifelénk a polgári esküvők, még kultúrműsor sem volt. A lagzinkra szóló kb. kétszáz meghívót apósomók küldték szót. Az én nevemet Haticének írták, mivel ők nem használják a "g" betűt. A lagzikat egy bálteremhez hasonló esküvői szalonban tartják, amelynek a tulajdonosa biztosítja a videóst, a fotóst, a zenekart, üdítőket és süteményeket. Nem szoktak nagy lakomát tartani, és mellőzik az alkoholt, mégis hangulatosan tudnak mulatni. Csodálatos volt a férfiak örömtánca; szokatlan a kb. embermagasságú menyasszonyi torta, amelyet Mehmettel közösen kellett felvágnunk. A minket szállító autón rend-2 A HÉT
