A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-02-05 / 6. szám
SZABADIDŐ Aztán bement a hálóba, és a poharat Georg kezébe nyomta: — S ezt most megiszod, mert azt akarom, hogy meggyógyulj! — Ki volt itt? — A postás. A biztosítókötvónyt hozta. Most már érvényes a biztosítás. — Nagyszerű! — mosolyodott el Georg kényszeredetten. — Biztonságérzetet ad. Ha egyikünknek valami baja történne, a másiknak biztosítva lesz a jövője. Százezer márka! — Igen, igen. De ha sokáig ellenkezel, veled történik valami. Végzetes tüdőgyulladást is kaphatsz. Gerda most Egonra gondolt, az első férjére, aki húszezret hagyott hátra, meg arra, hogy az a fösfóny Ernst mindössze hármat. Georg még mindig csak fogta a poharat. — Undorodom lenyelni ezt a kotyvalékot. De aztán látva Gerda kérlelhetetlen tekintetét, hát befogta az orrát, és felhajtotta a folyadékot. — Nem is olyan rossz ez, csak egy kicsit keserű — jegyezte meg. — Meglátod, hamarosan jobban leszel. Előbb álmosság fog el, majd aludni fogsz mélyen, hosszan... Azzal fogta a poharat, és gondosan betakargatta Georgot egészen állig. — Aludj jól, kedveském! — mondta mosolyogva. Néhány peré múlva újból csengettek. Az ajtó előtt egy civilruhás férfi és két rendőr állt: — Schobanknéhoz van szerencsénk? — Igen. Óhajtanak valamit? De csak csendben, mert odabent a férjem alszik. Beteg. Gerda a konyhában ült és szipogott. Kisírt szemekkel nézett a semmibe. Aztán felállt, és frissítő itókát kevert magának. A nagyanyja különleges receptje szerint csinálta, mert erőre, szívósságra volt szüksége, hogy mindezt kibírja. Egon, az első férje tüdőgyulladásban halt meg, Ernst, a második motorkerékpárral szenvedett halálos balesetet. És most a rendőrség elvitte Georgot. Állítólag megmérgezte korábbi feleségeit. Gerda szája fájdalmas mosolyra nyílt: — Ez egyszerűen hihetetlen — mondta mintegy magának — egészen hihetetlen, hogy egyetlen embert ennyi szerencsétlenség érjen. Vércse Miklós fordítása Pajzán történet A dolog úgy kezdődött, hogy húsvét előtt B. Ödönt libatojásórt küldte az asszony R.-be, a szomszédos faluba. Ödön kerékpárra pattant, és átkerekezett a szomszédba, hogy megbízatásának eleget tegyen! A kocsma táján lefékezett, és rákiabált egy arra ténfergő iskolás gyerekre: — Hó, öcskös, nem tudod véletlenül, hol lehet itt a faluban nagyfajtájú libatojást kapni? — Hát a faluvógi Marcsa nónómnól! — rikkantotta a fiú, és vigyorogva tovarohant. Ödönnek most már csak azt kellett kitalálnia, vajon az alsó, vagy a felső faluvégen kell-e keresnie a nagyfajtájú libatojást tojató Marosát?! Jó szimatú ember lévén, elindult hát az orra után, és addig meg sem állt, amíg egy libagágogástól hangos udvar elé nem ért. — Aggyisten, Marcsa lelkem! — köszöntötte az udvaron sündörgő menyecskét, aki szép fehér fogait mutogatva visszaenyelgett: — Fogadj Isten, Ödön bátyám! Mi szél hozta.erre mifelénk? B. Ödön meglepődött. Először azon, hogy kapásból oda talált a Marosához, aztán meg attól esett le az álla, hogy Marcsa a nevén szólította! B. Ödön álmélkodását K. Marcsa is észrevette, nem késlekedett hát a magyarázattal: — Mit csodálkozik B. Ödön bátyám?! Hát évekkel ezelőtt nem együtt dolgoztak boldogult urammal a kőfaragónál?! B. Ödön előtt most már egy-kettőre megvilágosodott az ismeretség eredete. Azonkívül "véletlenül" az is értésére jutott, hogy a Marcsa özvegyi állapotban leledzik. Míg B. Ödön a körülmények ilyetén való összejöttén töprengett, K. Marcsa lúdjait a ketrecbe, magát Ödönt pedig a tágas, meleg konyhába terelte, ahol a váratlan látogatót egy priccsnek nevezett heverőn kínálta kényelmes ülőhellyel. Ámbár, aki arra egyszer rátelepedett, annak azon nyomban fekhetnékje támadt! B. Ödön is egészen otthonosan érezte magát, ráadásul K. Marcsa még egy kancsó újborral is mélyítette benne a meghittséget, így aztán!... No, de nem akarok ón semmi olyan pletykát terjeszteni, amiről meg nem győződtem. Ám azt megbízható forrásból tudom, hogy amikor B. Ödön a tojásokkal haza indult, már tegeződött a K. Marosával, és valakik azt is hallották, hogy közeli viszontlátást ígértek egymásnak. Es — nyugodt szívvel állíthatom —, hogy akkoriban azon a vidéken szavatartók voltak az emberek. Olyannyira szavatartók, hogy a nagyobb horderejű híreket azon melegében nem adták tovább. Meghányták-vetették magukban, fontolgatták, óvatoskodtak. így eshetett meg, hogy B. Ödön asszonya csak a gabonacséplés idején értesült hites ura eltévelyedéséről. Ödön vétségében egy percig sem kételkedett! Hogy miért nem, azt itt és most ne firtassuk! De még a hír vételének órájában futott az alvégi Sári ángyához, aki hasonló bonyodalmak felmerültekor mindig a legcélravezetőbb haditervet tudta kifundálni. Fertály óra se telt el, és máris a zsákoló Boris udvarán lebbent a szoknyájuk. A takaros menyecskét azért hívták zsákoló Borisnak, mert férfierővel bírt, s ha a helyzet úgy adódott, akármikor beállt a zsákolok közé. Hogy miként hányták-vetették meg B. Ödön bujálkodásának megakadályozását, arról megint csak nincsenek hitelt érdemlő értesüléseim. Azt azonban az érintett két faluból többen is megerősítették, hogy a délelőtti órákban három dühös asszonyt láttak baktatni R. felé. Mind a hárman karvastagságú fűzfakarót cipeltek, és mint vészes fergeteg a pusztító elemekkel terhes sötét felleget, úgy taszajtotta előre a három asszonyt a becstelenség fölötti háborgás. Meg sem álltak, míg R.-be nem értek. Akkor is, ott is csak annyi időre, hogy megtudakolják a K. Marcsa hollétét. — Az most a cséplósnól dogozik — hümmögte egy idős néne, akit megkérdeztek, és hosszan bámult a fütykösökkel hadonászóasszonyok után! Tudni kell, hogy abban az időben magántulajdonban lévő kis cséplőgépek jártak házsorjába, és a szórűskertekben asztagba rakott gabona mellé állva, néhol egy-két óra leforgása alatt kicsépelték a gazda gabonatermését. Nos, ilyen masina mellett segédkezett K. Marcsa is. A pelyvázó előtti lánnyal szoktak cserólkezni. Ha az egyik a pelyvát kotorta, akkor a másik gép tetején a "dob"-on a kévét adogatta a gópetetőnek. — Melyik az az (ilyen, meg amolyan!!!) K. Marcsa! — rikkantotta zsákoló Boris, amikor a szérűre érkeztek. Csak így nyersen, köszönés nélkül, amitől a közel lévőkben azonnal rossz sejtés támadt! — Amott, ni! — intett fejével a gépész. — Amelyik a pelyvát kotorja a gép alól. Boris katonás jobbra átot csinált, és négy—öt lépéssel a pelyvázó mögött termett. A másik két asszony is követte. Persze, a serónykedós közepette kevesen vettek róluk tudomást. A pelyvázó lánynak jókora kendővel volt a feje bebugyolálva, és éppen a gép alá nyúlt, amikor a Boris odaért... Mondom, odaért és csúfondáros szidalmak meg porig sújtó ócsárlás kíséretében olyan sózott fütykösével a pelyvázó lány hátulsó részére, amitől az menten orra esett, bele a pelyvába!... — Nesze, te szégyentelen szemét K. Marcsa! — sipította még a pelyvázó alá csusszant, K. Marosával összetévesztett kárvallott után. Mert mint hamarosan a harcias asszonyok ráeszméltek, az események drámai kicsúcsosodásakor K. Marcsa a dobon volt! Úgy ám! De csak addig! Mert amint megneszelte, hogy a nekibőszült asszonyok az ő nevét emlegetik, a kéveoldó dikicset a foga közt tartva, átugrott az asztagra, majd az asztagnak támasztott létrán földre ereszkedett, és a kertek alatti kiskapun át, kereket oldva haza menekült. S ha egy asszony nem hajlandó megverekedni a férfiúért, akkor ott már vége a tiltott gyümölcs eszegetósónek. A mindenre elszánt három asszony egy kis ideig tanácstalanul toporgott, de mikorra az R.-ieknek eszükbe jutott volna, hogy elégtételt vegyenek rajtuk, addigra elviharzottak. Hogy aztán K. Marcsát vették-e üldözőbe, avagy a kétes sikerű portyát megelégelve hazasomfordáltak-e, arra már senki sem emlékezik. A bolondos Mózsi, aki abban az időben tollat, nyúlbőrt, meg tojást összevásárolni járt faluról falura, azon az őszön azt híresztelte, hogy az R.-iek az esti litániába beleimádkozták, hogy: "A P.-i asszonyok haragjától, ments meg Uram minket!" De nem hitte el neki senki. KOVÁCS JÓZSEF A HÉT 21
