A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-23 / 52. szám
LÁTOGATÓBAN HÁROM HÉTIG SZILVESZTER Ariéit jó tél éve ismerem. Bemutatkozásunk egy kívülálló szemében bizony elég nevetséges jelenet lehetett. — Ariel — mondta ô érthetően, mikor kezet fogtunk. — Micsoda? Azt hiszem, rosszul hallottam — jöttem zavarba. —Wem, nem hallottad rosszul, úgy hívnak, mint azt a mostanában divatos mosóport: Arielnek — magyarázta mosolyogva. — Csakhogy engem nem arról neveztek el, a nevem állítólag a Bibliából származik. Ariel Alexis — huszonhat éves nicaraguai fiatalember, másodéves közgazdászhallgató Pozsonyban. "Igazi férfiszépség, még én is irigylem, főleg a gyönyörű fogsorát" — mondja róla elismerően egyik kollégám. Nicaraguáról mi is gyakran hallottunk az elmúlt években, és mindig harcok, borzalmak kapcsán. Ariel sem kerülhette el a háborút, a besorozást. Családja — szülei, egy fivére és két nővére — 1984-ben az Egyesült Államokba menekült, de ő nem követhette őket, mert katona volt. "Egyetlen célom a túlélés volt" — mondja. Négy évig harcolt sandinistaként. Szörnyűséget és borzalmat tapasztalt mindenütt. Embereket látott éhen halni és nem segíthetett rajtuk. A gyerekek éhhalála keserítette el a legjobban. Behunyja a szemét és lehajtja fejét, amikor ezekre az időkre emlékezik. Gyakran saját élelmiszerkészletét osztotta szét az éhezők között. Ölni vagy az ellenség keze által meghalni — ez csak addig volt számára dilemma, amíg szemtől szemben nem találta magát az ellenséggel. Szilárd elhatározása, hogy soha senkit nem fog megölni, egy pillanat töredéke alatt foszlott semmivé: ölnie kellett, hogy életben maradhasson. "Iszonyú dolog a háború — mondja — itt el sem tudják képzelni az emberek, mi volt minálunk." Négyévi háborúskodás után családjához költözött az USA-beli Lets Vegasba. Pincérként dolgozott egy étteremben. A honvágy azonban nem csak a magyarok sajátja. Amikor hazájában úgy-ahogy rendeződtek a viszonyok, Ariel is hazatért. Aztán — mivel mindenáron főiskolára akart járni — hozzánk küldték őt tanulni. — Csehszlovákiában túlságosan nyugalmas az élet. Itt még a tolvajok sem értik igazán a mesterségüket — mondja mosolyogva. Nicaraguában, ahol még mindig nagy a zűrzavar, szervezett bandák fosztogatnak, a rendőrség alig képes felvenni ellenük a harcot. Nem beszélve az Egyesült Államokról: Las Vegasban például isten ments gyalogosan közlekedni — menten kifosztják az embert. Élénken érdeklődik a magyar nyelv iránt. Borzasztó nehéznek tartja. Kérdi, milyen nyelvekkel van rokonságban? Bevallom, sohasem hittem volna, hogy egyszer még majd szlovákul tartok nyelvtörténeti "előadást" a magyar és a finn nyelv rokonságáról egy spanyol anyanyelvű közép-amerikai fiúnak. Ráadásul Ariel mindenhez megjegyzést fűz, és újabb kérdéseket tesz fel — érezni, hogy nem udvariasságból, hanem igazi kíváncsiságból kérdez. A tizenhét nicaraguai diákról kérdezem, akik Pozsonyban tanulnak. Összetartanak — mondja. Szlovák diáktársaikkal is jól kijönnek. Érzékelik viszont az itteni nemzetiségi kérdést. Néha őt is cigánynak nézik — mondja nevetve. Barátkozó természetű, rengeteg a barátja, ezért sokan irigylik. Hogyan élnek nálunk a külföldi diákok? Meglepő a válasz: nem igazán tartják egymással a kapcsolatot. A szobatárs, az más. O etiópjai — talán ő a legjobb barátja — mondja elgondolkodva. De az itteni feketék nem hajlandók más színűeket befogadni szűk közösségükbe. Ezt egyfajta önvédelmi módszernek is vehetjük. Az arab diákok a pénz után ítélik meg az embereket. S mivel ők teli vannak dollárokkal, mást nemigen vesznek emberszámba. A legjobban az ázsiai diákokkal értik meg egymást. Ök udvariasak, készségesek, segítőkészek — de csak egy bizonyos határig. Magánéletükbe nem engednek betekintést. Újból hazájára, Nicaraguára terelődik a szó. Nagy szeretettel beszél róla. Rendkívül szegény ország, de épp azért kell neki is visszamennie, hogy segítsen — mondja öntudatosan. A lakosság nagy része mesztic, mint ő, de vannak köztük indiánok, négerek, mulattpk, spanyolok stb. Rasszizmus nem létezik. Ám érdekességként megemlíti, hogy ismer egy falut, melynek valamennyi lakosa fehér, s azok egymás között házasodnak. Az eredmény: jó néhány degenerált utód, de számukra az a fontos, hogy messze környéken ők a leggazdagabbak. Fölháborodva emlegeti az Amerika felfedezésének ötszázadik évfordulójára rendezett ünnepségeket. Kolumbusz csak rosszat hozott az ottani népnek. A hódítók még anyanyelvűktől is megfosztották az ősöket. Vidámabb témára váltva az év végi ünnepekről kérdezem Ariéit. December vége és január eleje náluk egybefolyó ünnepségsorozat. Az ünnepségek december 15-én kezdődnek, és január 7-én érnek véget. Minden falunak, minden településnek megvannak a maga sajátosságai, de nincs olyan ember, aki ne ünnepelne. Azt is mondhatnánk, hogy ezekben a napokban Nicaraguában össznépi búcsú zajlik. December 24-én este valamiféle "bikarodeót" rendeznek: az emberek abban versenyeznek, hogy melyiküknek sikerül "meglovagolnia" a legvadabb bikát. A látványos műsor után mindenki hazamegy megvacsorázni; majd úgy tizenegy óra felé a lakosság apraja-nagyja felkerekedik, s a templomba megy éjféli misére. Karácsony után a petárdák ideje jön, az igazi csúcspont azonban a szilveszter. Tűzijátékokat rendeznek, bábukba rejtenek robbanószereket s azok apró színes darabokra robbantják szét a bábukat — komolyabb sérülés sohasem fordul elő. Hogy mire vezethetők vissza ezek a szokások? Ariel megvonja a vállát, nem hiszi, mondja, hogy valakinek is eszébe jutna ezek eredetén gondolkozni. A szokás az szokás. De ilyenkor még a szegényebb családokban is többféle étel kerül az asztalra. Recepteket említ, de a legtöbb hozzávalót mi aligha tudnánk beszerezni. Egy közös kedvencet azért mégis találunk: a töltött pulykát. Arielnek összefut a nyál a szájában: nagyon jól tudják ám azt náluk elkészíteni! S hogy mit hiányol nálunk a legjobban ilyenkor, év vége felé? Hát azt, hogy itt szilveszterkor az emberek nem mennek ki az utcára, hanem minden család magában, a többiektől elzárkózva várja az új évet! Mert szerinte az év utolsó napjától felszabadultan, együttesen, a mások örömét átélve kell elbúcsúzni! MELAJ ERZSÉBET
