A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-23 / 52. szám
Szakolcai szösszenetek OTTJÁRTUNK Én, uram? Majd alkalmazkodom. Már most is csak szlovákul szólalok meg. Á, nem, ki csak nem költöztetnek — hangzik a komoly válasz a tréfásnak szánt, de ezek szerint nem valami jól sikerült kérdésemre. Igaz, odaátról jöttem,, morva vagyok. Odaát, meg ideát. Érthetetlen szavak ma még itt. Ki tudja, évek múlva talán hangsúlyt kapnak, és az olyan kifejezések válnak érthetetlenné mint a ... Ne soroljam őket. Szép számmal akadhatnak. — Jól vagyunk, jól megvagyunk. Itt, erre mifelénk nincs semmi baj. így a lojális, nyugdíjas múzeumőr. Beszéltünk, beszélgettünk. Aktuális dolgokról, de azért az elszakadást sem ő, sem én nem gondoltuk komolyan. Na tessék, így vicceljen az ember. xxx A Morvában alig volt víz, homokpadok hátát sütötte a sekély folyóban a lenyugvó Nap. Itt-ott, nem is ritkán, szigetek voltak a vízben. Az egyikben egy jókedvű társaság még szalonnát is sütött (vagy valami hasonlót). Némi sör, bor vagy pálinka táplálta jókedv szállt az ég felé a szigetről. Morva, Morva, hát hogyan leszel te határfolyó? Ennyi vízzel! Tudod, mi lehetsz így? Csempészek kedvence. Hiszen az kél majd át rajtad, kupacról kupacra, szigetről szigetre ugorva, aki csak akar. Hiszen annyi medredben a víz, hogy — mint a híres anekdotában — a kacsáknak is csak mellig érne! Márpedig a határfolyóknak — mi tapasztalatból tudjuk — vízdúsakgak és hajózhatóknak kell lenniük. Úgyhogy, kedves Morva, szedd össze magad. Illetve: gyújtsd a vizet. Nem sok időd marad. Nem ártana tán területet — persze hogy vízgyűjtőt — is szerezned. xxx A szakolcai múzeum egyik kiadványa a vidék könyvkiadóival foglalkozik. Én persze azonnal Bornemisza Pétert kerestem a füzetben. Meg is találtam. Az ő nyomdája volt itt az első, Semptéről menekülve Detrekő várában telepedett le vele. 1577-től 1580-ig (a füzet szerint), amikor a nyomda Rárbok községbe települt 10 kiadvány látott napvilágot a várban. Széleskút (Sološnica) község pedig a feltételezett nyughelye az író-kiadónak. Földi maradványait állítólag a Balassiak márványtáblával megjelölt kriptája rejti. A széleskúti templom sekrestyése (asszony) szívesen hagyta ott rövid időre még a családi összejövetelt is, és megmutatta a templomot. xxx E kis kerülő után gyerünk vissza Szakolcára, hiszen van ott látnivaló, számunkra érdekes (emlék)hely, elég. Bevallom engem évekkel ezelőtti antikváriumi szerzeményem dedikációja indított a "nyugati városba". Szalatnai Rezső írta valakinek, a Juhász Gyula hatszáz napja című könyvébe: "Hej, Juhász Gyula, elvettél egypár évet életünkből. De megérte!" Ez a hatszáz nap Juhász Gyula szakolcai tartózkodásának ideje. Mivel az A Hét már foglalkozott a költő szakolcai életével (Állj meg, vándor), most csak annyit: a jezsuiták temploma melletti A gimnázium jeles-neves látogatói gimnázium falán tábla hirdeti az iskolában járt hírességeket, akikre egyébként méltán büszke Szakolca. A táblát nézve, a neveket olvasva eltűnődtem: vajon mi történne, ha Juhász Gyula neve is ott szerepelne köztük? Már csak azért is, mivel Szalatnai szerint "Talán különösen hangzik, de így van: Juhász Gyula ebben a gimnáziumban kapott kedvet igazán a tanításhoz". Azonkívül: itt került közel a szlovákokhoz, és itt nyit ablakot a csehek felé. (O maga erről így ír: "Valami szláv mélabú lebeg a táj felett, ezzel olvadt össze az én magyar bánatom".) De nem emlékeztet ma itt semmi a fiatal jezsuitaként itt élt Baróti Szabó Dávidra, s az itt nyugalmat talált Gvadányi házát sem jelöli már tábla. Sírját igen, de azt Rohó falu templomában. xxx A városka Tátra nevet viselő szállodájában kellemes pihenés esne, ha... Ha a főtéri templom tetőfedői — érdekes, téglavastagságú cseréppel, 10 A HÉT
