A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-18 / 51. szám
SZABADIDŐ WILLIAM WEBB Egy sárga blúz Ülök a parányi szobácskábán, és merengek. Velem szemben egy idősebb rendőr szuszog, és unalmában a szája szegletét rágja. En most nyugodtan elgondolkozhatom mindenről, ami történt, ami belesodort ebbe az eléggé kockázatos és veszélyes helyzetbe. Békeszereto ember vagyok. Még egy legyet sem vagyok képes agyonütni az ablakon. Hát akkor miért gondolják egynóhányan, hogy ón öltem meg azt a szerencsétlen asszonyt Barthban? Nézzenek végig rajtam: megállapíthatják azonnal, hogy agyrém az, amivel vádolnak. Az az asszonyság olyan, akár egy dijbirkózó, s én mindössze hatvan kilót nyomok, tessék nekem elhinni. Az életem nyitott könyv. Barthban örököltem az édesanyámtól egy szerény házat, és az apám is hagyott rám némi összegecskót, eleget ahhoz, hogy a városkában nyugodtan és szépen élhessek. Voltak nekem ambícióim is természetesen. Szívesen elmennék magánynyomozónak, de a rendőrállomáson is örömmel teljesítenék szolgálatot magas rangú beosztottként, természetesen. Bevallom, hogy mégis boldog vagyok, mert egyik napról a másikra híres ember lettem. Ez hízeleg a hiúságomnak. Semmit sem tettem, hogy erre a dicsőségre rászolgáljak. Mégis beleszédülök, ha arra gondolok, hogy micsoda cirkuszt csináltam az ügyből. Végül is a gyilkos szabadon sétál London vagy éppen Manchester utcáin, és újabb gyilkosságot is elkövethet, nem? Nyílik az ajtó, valami történik. A szívem hevesebben dobog, talán elérkezett végre a pillanat, az a pillanat, amikor a bírók és az esküdtek elé léphetek, amikor beszélhetek a színük előtt, megmondhatom az igazat. Nem, ez csak egy szürke hivatalnok. A titkárnő két csesző teát hozott: egyet a rendőrnek, egyet nekem. Nem szívesen közeledett hozzám, talán attól tartott, hogy a kezem még mindig véres. Nem mert a szemembe nézni. A pára behomályosította a szemüvegemet. Gyorsan megtöröltem az üveget a zsebkendőmmel. Egy pillanatra az egész világ olyan barátságosnak tetszett. Eltűntek a börtöncella acólszürke falai. A rendőr arca is valahogy rokonszenvesebb lett. Apai jósággal nézte a teát, majd engem. Mi is történt tulajdonképpen? Az eső ömlött. Felkapaszkodtam a londoni vonatra, és szabad hely után néztem. A vonatfülkók mindegyike tömve volt utasokkal. Egy barna ruhás úriember mellém sodródott, s végül találtunk egy üres vonatfülkót a szerelvény végében. Az aktatáskáját, az is barna színű volt — bevágta a hálóba a fejünk felett, és leült. Olyan hivatalos külalakja volt. Valami nagyfőnök lehetett. Biztosan van neki csinos, vonzó titkárnője. Megirigyeltem azt a szép barna táskát is, de aztán arra gondoltam, hogy abba nem fémének el a könyveim, s ettől valamelyest mecjnyu- 1 godtam. Vigye el az ördög a barna táskát, engem ugyan nem érdekel. Ez az utazás hozzátartozott azokhoz a ritusokhoz, amelyekről nehezen mondtam le. Monoton életem egyetlen élménye az j utazás. Előtte a Sohóban teletömködtem a zsebeimet olcsó regényekkel. A vonatfülkében aztán nekiláttam az olvasásnak. Mindenkinek van valamilyen hobbija. Útitársam cigarettára gyújtott, és belemélyedt az újságjába. Láttam a nagybetűs címet: BARTHBAN MEGTALÁLTAK A MEGÖLT ASSZONY HOLTTESTÉT... A NYOMOZÁS FOLYIK... A SZOMSZÉDOK NEM TUDNAK SEMMIRŐL.. A RENDŐRÖK AZ ÁLDOZAT VÉRES RUHÁJA UTÁN NYOMOZNAK... A szomszédban nyomoznak! Engem senki sem kérdezett az ügyről. Pedig mindössze ötszáz méterre lakom a bűntény színhelyétől. Miért ülök ón most kábán a vonatban, miért nem rohanok a rendőrségre, miért nem vagyok hasznára j a társadalomnak? Elöntött a méreg,. Mihaszna senkiházi vagyok. Csak azért, mert nem nőttem magasabbra. Egy színtelen senki és szemüveges. Mindig attól tartottam, hogy az emberek nem is vesznek tudomást rólam. Az iskolában én voltam a "láthatatlan srác". A szüleim sem törődtek sokat velem. Erre gondoltam éppen, amikor a vonat végre rándult egyet, és elhagyta az állomást. Az útitárs cigarettájáról a hamu pontosan a térdemre pottyant. Az úr rögtön bocsánatot kórt. Barátságosan nevetgéltem. Na tessék! Mikor bántak velem ennyi emberséggel, előzékenységgel? A vonatfülke ajtaja ekkor kivágódott, és egy sereg fiatal rontott be. Az utolsó kettő egy hatalmas hátizsákot cipelt. Úgy röhögtek, mint az idétlenek, lökdösték egymást, majd pontosan mögöttem ültek le. Hosszú hajuktól alig láttam arcukat. Útitársam finoman felvonta a szemöldökét, ezzel is jelezve, hogy neki sem tetszik a társaság fesztelen viselkedése.
