A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-03 / 27. szám
LAPOZGATÓ jól fejlett guggoló papagáj látható: Koós János, Bárdy György, Kovács Kati és vendéglátóm. — Ilyen jó a viszonya a kollégáival? — Ez a kép Torontóban, Kanadában készült egy tengerentúli turnén. Az eredetije, itt látható fent, a másik falon. Úgy gondoltam, ez a négy papagáj visszaidézi akkori mivoltunkat, s egyben azt is jelzi, milyen jó a kapcsolatom a kollégáimmal, mennyire becsülöm, szeretem őket. De nemcsak az itt látható "papagájokkal" vagyok jó viszonyban, hanem a többiekkel is, akikkel pályám során kapcsolatba kerültem — Harangozó Terivel, Zaiatnay Cinivei, Szűcs Judittal. Máté Péter, Szécsi Pál és Ihász Gábor is nagyon jó barátom volt. A papagájokról jut eszembe, a következő kérdés: — Szereti Ön a állatokat? Van például kutyája? — Már nincs, de volt. Tizenkét éves magyar vizslámat nem tudnám pótolni, így azóta nem is vágyom új kutyára. Olyan volt, mint egy családtag... Aradszky elérzékenyedik, ezért igyekszem néhány rutinkórdéssel váltani: — Mi a kedvenc étele? — A rántott hal. Nagyon szeretem a halat, halételeket. — Van kedvenc együttese? — A külföldiek közül a Dire Streets. A magyar együtteseket kivétel nélkül valamennyit szeretem. — Kedvenc illata? — Az aramis. — Kedvenc itala? — Minden, ami jó. Persze csak mértékkel! — Kedvenc női neve, nőtípusa? — Éva és szőke. Ő a feleségem. — Kedvenc színe? — Zöld-fehér. Tehát Fradi. Azt szoktam mondani, hogy első a család, második a Ferencváros. De komolyra fordítva a szót, a munkám sem az utolsó. Nagyon szerencsés, boldog ember vagyok, hiszen a felsoroltak nagyon jól kiegészítik egymást, remekül harmonizálnak, szívem szerint mindenkinek ilyet kívánnék. Ez a kép itt Albert Flórival ábrázol, akivel duettet is énekeltünk egyszer, sőt, fel is léptünk a Ki a jobb? című műsorban. Volt idő, amikor a Ferencváros bajnoki sorsolásához igazítottam fellépéseimet, ma azonban ez már lehetetlen, de lélekben minden mérkőzésen a csapattal vagyok. — Mondana valamit legközelebbi terveiről? — Budapesten, az EXPO területén lépek fel, aztán a Hévíz várossá nyilvánítása alkalmából rendezett ünnepségen veszek részt, majd Környén lesz koncertem. Ha valaki ránéz a térképre, könnyen kiszámíthatja, mennyi ez kilométerekben. Utána nagyon izgalmas hót vár rám. Legújabb nagylemezem, amelynek címe Nemcsak a húszéveseké a világ, anyagát veszszük fel. Néhány régi dal mellett vadonatúj számok is szerepelnek ezen a lemezen. Most már eljutottam oda, hogy rengeteg a dal, az idő meg véges, és sokszor nem tudom, mit is énekeljek a koncertjeimen. Három új világslágert is felvettem a repertoáromba, és ami különösen örömmel s egyben a visszaemlékezés szomorúságával is eltölt az az, hogy fiatalon elhunyt, felejthetetlen barátomnak és pályatársamnak eddig ismeretlen három dalát is elénekelhetem. Természetesen Máté Péter dalairól van szó. Az idő rohan, már jegyezni sem tudom — még kulcsszavakban sem — a csevegés menetét. Erdély kerül szóba, ahol fellépései alkalmával megdöbbenve tapasztalta a szegénységet, aztán szlovákiai fellépéseinek emléke újul meg. Végtelen elismeréssel beszól az itteni koncertek hangulatáról, a közönségről, amelyet őszintén megszeretett. Mindig szívesen jön, ha hívják. Komáromot, Dunaszerdahelyet, Perbetót említi, és jönnek a sztorik... — Az eset a hatvanas évek végén történt Gombaszögön. Egy kicsit összekeverték a szervezők a fellépéseimet, így éjszaka az ŐRI akkori igazgatójának a Volvójával érkeztem meg. Másnap reggel Debrecenben, a SzÚR-on kellett fellépnem, este pedig Szombathelyen. Lefekvés előtt egy gyors vacsora, gondoltam, de mivel pénzem nem volt, kölcsönkértem Harangozó Terikétől 100 koronát, és irány a szálloda étterme, ahol azonban zárt körű rendezvény volt. A konyhában viszont örömmel adtak helyet, és mivel csak forintom volt, a Terikétől kapott 100 koronában bízva vacsorázni kezdtem, és kértem egy korsó sört. Gyorsan híre terjedt, hogy ott vagyok, egyre többen lettek a konyhában, és egyre-másra rendelt mindenki, meg persze ón is. A muri végén fizetni akartam a tekintélyes, többezres számlát, amikor szerencsére kiderült, hogy az étteremben esküvői vacsorát tartottak, és mint mindenki, ón is vendég voltam. Eddig a történet, amikor Aradszky hirtelen a fejéhez kap: — Úristen, most jut eszembe, hogy Harangozó Terikének még mindig tartozom 100 koronával!!! LEJEGYEZTE: BEKE ISTVÁN Derűs percek Bródy Sándor, a viharos életet élő tó nemcsak a nőket, a kártyát és a lóversenyt is szerette. A kártyában eléggé szerencsés kezű volt, a túrion azonban mindig leégett. Ha már egy vasa sem maradt, körülnézett, ki segítené ki néhány koronával, hogy folytathassa a játékot. Egy alkalommal Holtai Jenőt pillantotta meg a tömegben. Persze mindjárt melléje tolakodott, hogy pénzt kérjen. — Hát megint leégtünk? — kérdezte Holtai, miközben pénz után kutatott a zsebében. — Az utolsó futamot még szeretném megjátszani — felelte Bródy. — Biztos tippet kaptam. Holtai fanyar képpel bólogatott, s amíg átnyújtott néhány bankót, odavetette: — Úgy tudom, kártyán gyakran nyersz, de lóversenyen soha. Hogy lehet ez? — Egyszerű az egész — nevetett Bródy. — A kártyát igen, de a lovakat nem tudom keverni. XXX Karinthy Frigyes és Judik Etel fia, Gábor tehetséges lírikusnak indult, a Karinthy családban 6 volt a költő. Első kötete 1932-ben jelent meg Devecseri Gáborral közösen. Ugyanakkor lapot szerkesztett Benedek Istvánnal, Devecseri Gáborral és Szendrő Józseffel, a későbbi jeles színésszel. A költő ekkor még a gimnáziumot sem végezte el. A sikeres indulást azonban beárnyékolta egyre jobban kifejlődő elmebetegsége. Minderről sok szó esik Benedek István: Aranyketrec című kötetében, elmeorvosként 6 gondozta és gyógyította Karinthy Gábort. A fáma regélte róla, hogy amikor eljött az ideje, a költőt behívták tényleges katonai szolgálatra. Am a hadseregnél nem sokra mentek vele, mert csak csetlett-botlott a számára idegen környezetben. Egy ízben, amikor gyakorlatoztak, egy különösen rámenős őrmester sztentori hangon ordítozott a bakákra, s akkor is lehordta őket ha jól csinálták a feladatot. — A zanyátokat! — kiabálta. — Jobbra át balra át! — Gyorsabban forduljatok, a lajhár Istenit a fejeteknek! Karinthy Gábor rúgta a port egy1ideig, aztán elunta a dolgot. Nem fordult se jobbra, se balra. Az őrmester hozzálépett és ráordított: — Hé, közlegény, bedugult a füle? Azt mondtam: Jobbra át! A költő ártatlan képpel nézett rá és csendesen megkérdezte: — Tulajdonképpen mért kell nekem jobbra fordulnom, aztán meg balra? Az őrmesternek e szavakra a fejébe szökött a vér, a guta kerülgette. Egy ideig szólni sem tudott. De annál jobban hahotáztak a bakák. Két hét múlva leszerelték a költőt. XXX Köztudomású, hogy Krúdy Gyula mennyire szerette a kiskocsmákat, Buda, Óbuda levendulaillatú vendéglőit. Szerette a jó bort, de még jobban a kocsmák ételkülönlegességeit. írásaiban sok szó esik az ételekről, az ételek elkészítésének módjáról, az ízekről, fűszerekről. Báró nem szeretett főzni, nagyon értett az ételekhez, a régi konyhák specialitásaihoz. Csöndben elüldögélt egy pohár bor mellett, s álmodozva merült el régvolt idők szépségeiben. Ha megéhezett, jóízűen evett, dicsérve ételt és szakácsnőt. A vendéglősök megtisztelve érezték magukat, ha Krúdy benyitott hozzájuk, ha ízlett neki az aranyszínű kispörkölt. Gyakram megesett, hogy baráti társaság ülte körút asztalát, s adomázva, nevetgélve múlatták az időt. Krúdy volt mindig a leghallgatagabb a társaságban, ritkán lehetett szóra bírni, ám ha megszólalt, mindig mondott valami emlékezeteset. Egy ízben arról beszélgettek, kinek ki a kedvenc írója, s milyen könyvet szeret. Mikor már mindenki nyilatkozott, Krúdyt is megkérdezték, mit olvas a legszívesebben. Ó huncutkásan félrehajtotta a fejét és azt mondta: — Mit is? Hát az étlapot. D. GY. A HÉT 7
