A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-11-27 / 48. szám
nekem, és minden rendben lesz. Ne bolondozz, Stan. Barátok voltunk, s hidd el, nem könnyű puskát fogni rád, de ón akarom azt a pénzt. Érted? Akarom! — Ezt tennéd velem, Lex? — Ne papolj. Ide a pénzt! Stan fáradtan felsóhajtott, és Lex ölébe dobta a csomagot. Lex hirtelen feltápászkodott, megfordította a puskáját, és tusávai nagyot húzott a barátja halántékára. Stan szó nélkül elnyúlt a padlón. Az amcsi csak nagy nehezen tért magához. Pokolian fájt a feje. Szédelegve a tábor felé botorkált, de ott csak a postást találta. Lex után érdeklődött. — Lex? Bevágta magát a dszipbe, és a városba hajtott. — Elvehetem az egyik gépkocsit? Megkapta. Nyomorúságos város épült fel a dzsungel szélén. Hát nem valami ideális rejtekhely. Mindössze két utcából állt. Stan első útja az American Expresbe vezetett, mert biztosra vette, hogy Lex az Államokba repült. A bár előtt hatalmas tömeg állta útját a gépkocsinak. Az egyik helybeli harcosan ecsetelte a történteket. Termesze-Töröh Az ötvenéves Z. úr tizenöt évvel ezelőtt elhatározta, minden erejét arra fogja összpontosítani, hogy családja számára békés otthont teremtsen. A békés otthon alatt egy szép, kényelmes kertes házat értett. Elhatározását tett követte. 1979-ben a Z. család beköltözött hatalmas, kétszintes házába. Tíz évig nyugodtan, háborítatlanul éltek a szép családi házban, 1989-ben azonban a háborítatlan, békés hétköznapok véget értek. — 1970-ben nősültem — emlékezik Z. úr. — Két évvel később beköltöztünk a városba. Nagyon örültünk az új lakásnak. Végre egyedül! Addig ugyanis a feleségem szüleinél laktunk. Nem panaszkodhalom, nem voltak rosszak hozzánk, de mégis teljesen más érzés egyedül, pontosabban kettesben élni a feíeségemmel. Mind a ketten a városban dolgoztunk. Nem volt tehát nehéz megszokni az új lakást, a kényelmet. Nem kellett a háztájival bajlódni, tüzelni, hamut kihordani. Szóval: jól éreztük magunkat az új lakásban. 1973-ban született meg az első lányom, három évvel később a második. Akkor már egyre jobban éreztük, hogy kezd tarthatatlanná válni a helyzet az elején olyannyira dicsért látásunkban. Egyre inkább zavart, ha a felettünk lakók veszekedtek, ha a gyerekek zajongtak. Úgy éreztük magunkat, mintha lakókocsiban élnénk. Elhatároztuk, hogy saját házat építünk. Az anyósom jött azzal a hírrel, hogy a szülőfalunkban van egy ház eladó. Hozzátette ugyan, hogy rossz, öreg vályogházról van szó, de a telek szép és az udvarban sok gyümölcsfa van. • Pár nappal később megnéztük az eladó házat. Nagyon tetszett. Főleg a környezet nyerte meg a tetszésünket. A ház tulajdonképpen az utolsó előtti volt a falu végén. Az utolsó házban egy idős néni lakott, a másik szomszédunk pedig a szó szoros értelmében egy földút volt, amely a szőllődombra vezetett. Úgy gondoltuk, hogy a panellakás után ez a környezet, ez a nyugodtság maga a mennyország. Pár év alatt elkészült az új házunk. Nem akarom részletezni, hogy mennyi energiánkba, pénzünkbe került az építkezés. 1979 pünkösdje volt a nagy nap számunkra. A beköltözés napja. Leírhatatlan jó érzés volt már csak az a tudat is, hogy egy családi házban élek, ahol nyugalom van, nem zavar a szomszéd. A mellettünk lakó nénike meg különösen jó volt hozzánk. Igaz, szegénynek már senkije sem volt a faluban. A lányai elmentek otthonról. Az egyik Prágába, a másik Újvárba ment férjhez. A néni családja, testvérei meg már meghaltak. így ha a szomszédasszonyunknak valamire szüksége volt, csak hozzánk fordult. 1988-ban meghalt a néni. A lányai meg eladták a házat. Illetve csak szerették volna eladni, mert sokáig nem akadt vevő a házra. Egy évvel később a feleségem azzal jött haza, hogy a faluban azt beszélik, egy fiatal házaspár akarja megvenni a szomszéd házat. Hát jó, akkor legalább élet költözik a szomszédba, válaszoltam. Pár héttel később egy szőke fiatalasszonyt láttam a szomszéd udvarban. Köszöntem neki, beszélgetni kezdtünk. Elég szűkszavú volt. Csak annyit mondott, hogy három gyerekük van, a férje a helyi szövetkezetben fog dolgozni állatgondozóként, ő pedig otthon neveli a gyerekeit. Egy évvel később ünnepelték a negyedik gyerekük keresztelőjét. Ekkor tört ki az a botrány, amelynek a következményeit tulajdonképpen még ma is szenvedjük. A szomszéd férfi egy jó negyvenes roma. A gyerek keresztelőjére meghívta a családját. Legalább harmincán voltak. Egész éjjel ünnepeltek az udvaron. Tábortüzet gyújtottak, énekeltek, kiabáltak összevissza. Másnap szóltam a fiatalasszonynak, hogy ugyan megértem a nagy örömüket, de máskor csendesebben vigadjanak. O erre csak annyit válaszolt, hogy a saját házában azt csinál, amit akar. Azóta persze a helyzet csak romlott. Állandóan elvesztek a tyúkjaink, a libák, a kacsák, a kertből leszedték a paprikát, paradicsomot. A szomszédok SZABADIDŐ tesen portugál nyelven. Stan megkérte, hogy ismételje meg a mondókáját, de angolul. — A maga barátjáról van szó. Lex bement a bárba valamiféle csomaggal, és aztán rendelt magának egy italt. Néhány perc múlva — BUMM! — Bumm? Mit akar ezzel mondani? — Szörnyű robbanás. A maga barátja felment az égbe. Stan arcán egyetlen izom sem rezdült. Nem sokkal ezután az American Expres hivatalnokához fordult: — Kérek egy jegyet a következő gépre... természetesen tagadták. Én meg nem tudtam bebizonyítani, hogy ők a tolvajok. Most már odáig fajult a helyzet, hogy szinte félünk kimenni a házból. A szomszédban naponta legalább tíz jól megtermett roma férfi járkál az udvaron. A lányaim — az egyik már férjhez ment a másik meg Pozsonyban tanul — egyszerűen nem akarnak hazajárni. A szomszédok állandóan fenyegetnek bennünket, hogy megölnek. Amit lehet ellopnak az udvarból. Tavaly vettünk egy farkaskutyakölyköt, ezt rögtön a másik nap megmérgezték. Voltam már párszor a polgármesternél, a rendőrségen, mind a két helyen azt mondták: sajnos, nem tudnak mit kezdeni az üggyel. Azért, ha valaki nem dolgozik, még nem büntethetik meg. Z. úr monológja végén még hozzáteszi: egész élete munkája fekszik a házban. Azt gondolta, hogy a családja legalább élvezni fogja a kertes ház adta örömöket. Sajnos, nem így történt. S mindennek a szomszédok az okai. Most a szomszéd családnak már hat gyereke van. A szülők nem dolgoznak, sőt, a férfi családja, az év nagy részét az ütött-kopott házban tölti. Z. úr borzasztóan elkeseredett, nem tudja mit tehetne annak érdekében, hogy a szomszédjai elköltözzenek a faluból. A község polgármestere is tud az ügyről. Igaz, nem szívesen nyilatkozik. O inkább arról beszélne, mi mindent ért el a falu az elmúlt két évben. A Z. család és szomszédjainak a problémájáról az egész falu tud. Sőt, az a roma férfi nemcsak a szomszédokat, hanem az egész falut rettegésben tartotta már azzal, hogy részegen késsel hadonászva végig ballagott a falun, s akivel csak találkozott, azzal fenyegette meg, hogy megöli. Tenni azonban nem sokat tudnak ellene. Rossz szomszédság, török átok — tartja a közmondás. A legenyhébb szóval élve pechje van annak, akinek egy ilyen szomszéd jut. Azonkívül, hogy elpanaszolja sorsát az újságírónak, a polgármesternek, a rendőrnek, mást nemigen tehet. Addig, amíg a szóban forgó család rendesen fizeti a házadót, a kutyaadót, és senki sem tudja bebizonyítani, hogy ők tulajdonították el a Z. család tyúkjait, libáit, kacsáit meg a zöldséget, a hatóságok az ég világon semmit sem tehetnek. Kamoncza Márta A HÉT 31
