A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-11-27 / 48. szám
HÍRMONDÓ Honnan fújt (fújt) a nemzetiségi szél? Bős (valakiknek) nemzeti ügy A szuverenitási nyilatkozat és az új szlovák alkotmány elfogadásával járó nemzeti kedélymegnyugvás után a szlovák főváros "felkelés" tere nemrégiben ismét nemzeti indulatoktól volt hangos. Új hőst avatott a tér: Július Bindert hordozta a tenyerén. Azt a megszállott szakembert, aki japán és holland vendégek kötelező bókjai nyomán, és saját rögeszméje éltetésével életművének tartja a bősi vízlépcsőt, s elhiszi — és Szlovákiával is el akarja hitetni —, hogy a vízmű a szlovák technika világra szóló fegyverténye, a harmadik évezred építkezési csodája. A binderi törekvések észrevehető hatása alatt a bősi vízlépcső befejezése mellett mintegy 300 fős tömeg tüntetett. Több volt ez a tiltakozás szimpla technikai kérdés melletti kiállásnál. A többség számára a felfokozott nemzeti érzések kinyilvánításának, a lappangó nacionalista düh szabadjára engedésének lehetősége volt ez a rendezvény. Ahogy az emberek között bolyongtam, arcukat néztem, próbáltam kiolvasni szemükből: mi táplálhatja dühüket. Személyekhez kapcsolódóan akartam látni a népek iránti gyűlölet kinyilvánítását. Mert volt ilyen! Főleg magyarellenesség, de cseh- és németutálat sem hiányzott. Egy középkorú hölgy előszeretettel provokálta környezetét magyar nyelvű közbeszólásokkal: — Magyar ember, mind gazember! — kiáltozta. Egy másik, nyugdíj korhatáron túli nőszemély a körülötte állókat arról akarta meggyőzni, hogy indítsanak aláírási akciót Duray Miklós leváltásáért. Rögtönzött, szintén hatvanon felüli szónok nagy helyeslések közepette magyar terrort, vérfürdőt, 1938- at emlegetett. Harciasságával és korlátoltságával egy asszonyság különösen kitűnt. Hátára erősített krumpliszsákból rögtönzött, nehezen olvasható plakátján a hegyek népének haragjával fenyegetőzött. Viselkedése olyannyira visszataszító volt, hogy sajátjai hurrogták le alaposan. Lepergett róla. — Mit tenne ez a némber, ha fegyver lenne a kezében, és bánni tudna vele? — ötlött fel bennem. A többségükben idősebb korosztály között egyszerre furakodó kisiskolást fedeztem fel, aki teli torokból kiáltotta: — Nem adjuk Szlovákiát! Miért kell gyűlölettel fertőzni ezt az ártatlan kisfiút? — sajdult fel bennem a szomorú kérdés. Sokatmondó volt az a jelenet is, amikor a magyar konzulátushoz igyekvő tömeg a Széplak utcán egy villamos útját keresztezte, amelynek vezetője elvárta, hogy a tömeg elsőbbséget adjon járművének, s nem volt hajlandó megállni. Megkapta a magáét: több helyről is magyarnak (a szót megelőző jelzőt nem hallottam tisztán, így nem idézhetem) nevezték, s ökölcsapások dörömböltek a villamoson. Magyarország pozsonyi főkonzulátusán átadott petícióban sem hiányoztak a vádak — nagymagyar sovinizmus, szlovákellenes és kalandor politika —, hogy csak a legfontosabbakat említsem. A vízlépcső melletti tüntetésnek volt még egy érdekessége: csupán egyetlen szónok mutatkozott be. A Polgári Kezdeményezés vezetése és a többi felszólaló inkognitóban maradt. Jómagam mégis felfedeztem a tömegben például Peter Sochát, a Szlovák Nemzeti Párt szövetségi parlamenti képviselőjét, a Szlovák Katonák Asszociációjának elnökét és Stanislav Pánist, a Hlinka-néppártot alakított egykori híres-hírhedt szövetségi honatyát. Innen fújt (fújt) tehát a nemzeti szól. Túltengő borúlátó hangulatomat csak fokozta a nacionalista füstölgés. Biztatást csak egyetlen tényből menthettem, hogy a tömegben sikerült olyanokkal is beszélgetnem, akik tudatosították, hogy a harmonikus szlovák—magyar együttélés, határon innen és túl — korparancs. Az is megnyugtató volt, hogy a tiltakozó akció szervezői maguk teremtették le egészen impozáns módon azokat, akik már-már szélsőséges cselekedetekre ragadtatták volna el magukat. Mi lesz azonban, ha legközelebb a szervezők uszítanak? Mázsár László Fotó: PaF Népművészeti gálaest Síden "A Csemadok él, és élni akar! Bizonyítja ezt, bizonyítsa ezt az a tény is, hogy szép számban összejöttünk most itt, szereplők és nézők-hallgatók egyaránt, szinte minden korosztály képviselői, akiket a népdal és tánc szerctete színpadra tudott állítani, nézőtérre tudott ültetni" — hangzott el egyebek között október 18-án a sídi kultúrházban, annak a népművészeti gálaestnek a megnyitójában, amelyet a Csemadok Losonci Területi Választmánya rendezett a helyi önkormányzattal és Csemadok-alapszervezettel karöltve. A rendezvény a jövőre sorta kerülő "Tavaszi szél vizet áraszt" országos népművészeti seregszemlére való előkészület fontos állomása volt. Alkalmat adott, hogy járásunk népdalénekesei, gyermek-, ifjúsági és felnőtt csoportjai bemutatkozzanak nemcsak a közönségnek, hanem egymásnak is. Kedves színfoltja volt a műsornak a gyermekcsoportok fellépése: a helybeli, a sőregi és a losonci magyar tanítási nyelvű alapiskolák tanulói lelkesen, ügyesen szerepeltek, bizonyítva azt, hogy érdemes, szükséges velük foglalkozni ezen a téren is, hogy lehetőleg korán kell elkezdeni zenei anyanyelvűnk művelését is. Örvendetes és reménykeltő, jó pedagógusi felkészítést bizonyító volt a losonci iskolások három produkciója. A Pedagógiai Szakközépiskola éneklőcsoportja és szólistái hosszú évek óta jelen vannak a járási és az országos rendezvényeken is. Mint az
