A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-11-27 / 48. szám
Vass Lajos halalára Megrendítő a hír. Meghalt Vass Lajos karnagy. Erkel-díjas zeneszerző. Zúg, visszhangzik tájainkon a szomorúságra és sírásra hangoló hír. Kodályi szellemben igyekezett a dal és az éneklés szeretetére nevelni otthon és nálunk, a hatvanas években megalakult Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának élén. A halálhírnél is lehangolóbb, hogy a Magyar Televízió csupán annyit tudott róla, amennyit a magyarországi magyaroknak elmondott: karnagy volt, Kodály Zoltán tanítványa, a Vasas énekkar művészeti vezetője, és kitűnő zeneszerző. Arról egy árva szót sem ejtett, hogy Vass Lajos a határokon túlra is kiterjedő figyelemmel részt vállalt a CSMTKÉ életrehívásában. így ez a mondat talán alig mond valamit annak, aki nem ismeri, vagy el sem tudja képzelni e roppant erőfeszítés értelmét. Megtanítani egy lelkes, a kisebbségi magyar érdekek védelmében mindenre kész, daloskedvű pedagógusgárdát színvonalasan, a csehszlovák határokon túl isfelfigyeltetően énekelni. Többször írtam a Hét-ben e kezdeti, hősies erőfeszítésről, az első komoly megmérettetésről, a budapesti Zeneművészeti Főiskola hangversenytermében történt nagyon sikeres szerepíésről, az énekkar alig egyéves fennállása alkalmából, amikor is Kodály Zoltán végighallgatta kórusunk műsorát, s elbeszélgetett pedagógusainkkal, akiknek azt mondotta: sokra viszitek, ha ennyire akartok! Nem kell mondanom, hogy a rangos hangversenytermi szereplés érdemi előkészítője, lebonyolítója Vass Lajos volt. S hogy mennyire utat találtak a kórustagok szívéhez Kodály Zoltán szavai, azt a CSMTKÉ hazai és külföldi fellépései bizonyították. Ki ne emlékezne az írországi nemzetközi kórusfesztivál első helyezésére, s a többi győzelmes nemzetközi megmérettetéseire? A számos kitüntető elismerés kimondatlanul is Vass Lajosnak szólt, s kezdettől hűséges karnagytárs barátjának, Janda Ivánnak. A dal nyelvén jó hírét költötték a csehszlovákiai magyaroknak itthon és a világban. Az énekkar tagjai Vass Lajos és Janda Iván vezetésével lelkesen teljesítették a Kodály Zoltán-i elvárást. Nagy-nagy küzdelemmel, konok elszántsággal törtek egyre magasabbra. Vass Lajos atyai gondoskodása, kimagasló karnagyi képessége magas röptűvé tette a magyar tanítók dalolását, itthon és a világban fel kellett figyelni rájuk. Kiváló karmesterek kerültek ki a keze alól, akik az énekkarban tanultakat szülőföldjükön kamatoztatták. Nemcsak nemzeti kisebbségi létünk egyik legfontosabbá vált műhelyében, régi és mai énekkari tagok közösségében gyászolják mély megrendüléssel a Mestert, hanem az egyetemes magyarságban mi, csehszlovákiai magyarok is. Fennállásának egész ideje alatt soha nem hagyta cserben itteni kórusát, amelyre igen büszke volt. Mindig megjelent, amikor szükség volt rá, halála után meg még jobban jelen lesz közöttünk féltő, vigyázó, a kodályi elvárás teljesítésére szigorúan intő tekintetével. Várva arra az új karnagyra, akiben az immár felejthetetlen Vass Lajos-i tulajdonságok testesülnek meg! Valamennyiünk drága halottja, nagy bajunkban mindig segítségünkre sietve, égi figyelmét továbbra is énekkarunkra fordítva, nyugodjon békében. Ránk kemény életet mért ki a sors, de a fájdalmas halálhír hallatán a bénultságig összeroskadnunk nem szabad. De attól sem tudjuk megóvni magunkat, hogy a gyászba ne sírjuk bele keserveinket. S ne daloljuk bele fogadalomként, hogy Megyen a nyáj tovább, egyre feljebb, azon az úton. amelyet az évtizedek során soha nem fáradva, nagy-nagy szeretettel és ragaszkodással ő jelölt ki számára. MÁCSJÓZSEF "...Hol sírjaink domborulnak..." November 2-án a halottakra emlékeztünk. Nincs olyan család, akinek nem lenne közeli vagy távoli hozzátartozója ott, ahonnan nincs visszaút, ahol már mindenki egyforma. Sajnos, én sem vagyok kivétel Ott voltam tehát én is az egyik hozzátartozóm sírja mellett, gyertyát gyújtottam a virágokkal borított sírhalmon, mikor egy beszélgetésre lettem figyelmes. Nem messze tőlein, egy sír körül álltak a hozzátartozók, a sors kegyeletéből még együtt a nagyszülők, szülők, gyerekek. Ismerősök álltak meg mellettük egy pár szóra. A nagymama büszkén dicsekedett az unokáival majd egyszercsak így szólt a kislányhoz: "Mondd csak meg, hogy milyen iskolába jársz?" A kislány bátran felelte, hogy "szlovákba!", mire a nagymama egy kicsit szégyenkezve, halkabban hozzátette: "A fiú gyengébben tanul, butább, ezért őt magyar iskolába járatják!” Az ismerőseik egy pár udvarias szó után elbúcsúztak tőlük. Megdöbbenve hallgattam végig ezt a beszélgetést. Eltöprengtem, hogy vajon mit szólnának azok, akikre emlékezni mentünk a sírjaikhoz, az őseink, akiknek sok szenvedés és meghurcoltatás jutott osztályrészül, többek között azért is, mert mások voltak, mint amilyennek tudni akarták volna őket. Szegény nagyszülők! Soksok esetben el kell fogadniuk, bele kell törődniük, hogy az unokáikkal már nem értik meg egymást. ("Szerencsére" az említett nagymamára ez még nem vonatkozik) Az a legmegrázóbb benne, hogy mint jó nagyszülőkhöz illik, akik imádják az unokáikat, még dicsekednek is ezzel a szomorú ténnyel. Szegény gyerekek! — akik abban a tudatban nőnek fel. hogy kevesebbet érnek, mint a testvéreik, azért járnak magyar iskolába! Miért nem érzi át minden ember e gyönyörű vers két sorának mondanivalóját?: "... NE 1 [AGYIATOK Á TEMPLOMOT! A TEMPLOMOT. S AZ ISKOLÁT!..." Gabri Gabriella
