A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-11-20 / 47. szám
TALÁLKOZÁSOK Hazanéztem a Mikroszkóp Színpadról... de nem láttam semmit. Az ón tévékészülékem ugyanis nem volt bekapcsolva. Engem viszont sokan láthattak, bár ez nem tesz semmit, mivel nyugtalan kíváncsiságomnak, meg persze félénk szemtelenségemnek köszönhetően meghívattam magam Vitray Tamás estjére. Mit mondjak? Nem bántam meg! Mert más tévén nézni valamit, és egészen más ott lenni a helyszínen, főleg ha egyenesben megy a műsor, ami manapság bizony már elég ritka. Sajnos. Sajnos, mert ez az igazi televíziós műfaj. A képernyő ugyanis legalább annyit 'eltakar', mint amennyit megmutat. Teljesen kihagyja a nézőt a választás lehetőségéből, és bár igaz, hogy az előre felvett műsor vegytisztább, és néha a megvágott kuszaság érdekesebb, így van ez ezzel a műsorral is, amelynek címe Töltsön egy estet velem, alcíme meg Hátha nem bánja meg... És ebben biztos is lehet a kedves néző, hiszen aki invitálja, az maga Vitray Tamás, a Magyar Televízió mindmáig egyetlen igazi showmanje. Bár az adás a műsorújság szerint fél kilenc előtt nem esedékes, én már fél hétkor ott téblábolok a Nagymező utcában, ahol a Mikroszkóp Színpad előtt a Magyar Televízió teljes díszben: három nagy közvetítőkocsi, több személyautó, és kábelek minden mennyiségben, hatalmas kötegnyalábba rendezve futnak be az épületbe fel az emeletre, ahol az aprócska színpad van. Nem tudom mit véthetett az a három nagy hangszertok, amely egymást támogatva szintén a járdán áll. Az egyik elég rakoncátlan, mert a feltámadó, záport hozó szélben minduntalan 'elesik*, hiába állítgatja vissza többször is egyik-másik járókelő. Úgy tűnik, miután 'kibelezték* őket, gazdátlanokká, hontalanokká váltak, mint oly sokan ebben a hatalmas városban. De ez nem a szomorú gondolatok estje. A nevéhez hűen aprócska színház szerényen bújik meg a nagy testvér, az Arizona (néhai Thália) mellett, ahol öles betűkkel hirdetik a következő CHESS (Sakk) című musical európai bemutatóját. Részben a menetrendszerűen megérkező zápor, részben az előadás hétórás kezdete bezavarja az estén esedékes nagyszámú közönséget ide is, meg a szemközti Fővárosi Operettszínházba, ahol egy másik musical várja 'ketrecébe' főleg az "őrült nőket". Ugyanis ez a címe annak a darabnak, amely szokatlan témájával, Németh Sándor és Haumann Péter frenetikus játékával, és a csupa férfiakból álló tánckara fergeteges remeklésével fárasztja ki tomboló közönségét estéről estére, telt házak előtt, hosszú szériában. Az előadást az előző héten óriási szerencsével megszerzett jegyen láttam, amelynek ára ugyan elég borsos (550 forint), viszont a látvány sem mindennapi. A képtelen helyzetekben bővelkedő francia bohózat legszebb, legjobb hagyományai ötvöződnek egy szokatlan témájú történet6 A HÉT ben a Broadway revűstílusával komputerrel vezényelt rendkívül ötletes díszletek között több mint egymillió forintot érő jelmezekben hónapok óta soha nem látott sikerrel. Fél nyolcig nem történik semmi jelentős. Ekkor érkezik Vitray. "Kűrruháját" becsomagolva kezében tartva tolja maga előtt, és apró termetével szinte eltűnik a csomag mögött. Semmi feltűnés, semmiféle sztárallűrök, szinte észrevétlenül ballag egy-egy köszönést bólintva ismerősöknek érdemeik és a kapcsolat milyensége szerint. Egy fiatal párral valamiről élénken eldiskurál, aztán eltűnik a hátsó lépcsők labirintusában. A nyolc óra már mindenkit az elegáns, tágas büfégyülekezőben talál, de nemcsak a nyolc óra, hanem a műsorvezető megafonhangja is. Mintha fontos volna, mintha nem ismernék fel ezer közül is hangját, bemutatkozik, aztán röviden közli és ismerteti a játék szabályait, amelyre az unalomig reklámozott COBI sorsjegyen át vezet az út. Mindenki játszhat, aki a huszonegyes szabályai szerint befuccsolt. A biztonság kedvéért egy bennfentes hölgy eleve "fuccsos" ledörzsölt sorsjegyeket oszt szét néhány szerencsésnek, köztük nekem is. Aztán irány a csupa piros plüss nézőtér, amely amilyen kicsi, olyan szép és ízléses, és főleg kényelmes. Ha valaki elégedetlen lenne a toalettjével, frizurájával, az tükör nélkül igazíthat rajtuk, mivel más látnivaló nem lévén, a jó néhány monitoron a nézőtér úszkál jobbra-balra, fel-le a távműködtetésű kamera kénye-kedve szerint. Vitray fél órával az adás kezdete előtt már a szorítóba lép. Keveréke a nagy gyereknek és az apró felnőttnek. Meglehetősen ügyes lehet a szabója, mert eleganciája hibátlan. Az idegei meg vasból lehetnek. Ismerkedik, viccel, sziporkázik. Mindenre gondja van. Még az élettani szükségletekre is. Hamisítatlan tamáskodó stílusban kéri a közönséget, ha valakinek adás alatt ki kellene menni, csendben tegye. És ha lehet, ne mindenki egyszerre — teszi hozzá derűs frivolsággal. Aztán mintha az unalmát akarná elűzni, egyre újabb és újabb játékokba kezd, ötletet ötlet után hintve szét, cseveg, érdeklődik, informál, csipkelődik, szúr egyet az éppen talán most futó reklám szárnyasbetétjén, még piát malackodik is, persze csak az illem teljes betartása mellett. Ez már maga a műsor. Sőt a MŰSOR. Laza, pizsamás hangulatba fordul a jókedv, mire az adás elkezdődik. Illetve folytatódik a műsor. A különbség csak annyi, hogy a világ kitágul. Szinte észrevétlenül. Silvester Stallone sokadik exkluzív interjúja felvételről megy, a szkander magyar csupaizom európabajnoknője meg élőben kerekedik felül a teremtés két koronáján is. Vitray óvatosabb. Ö nem próbálkozik, nem kockáztat. Sohasem bocsátkozik kilátástalan küzdelembe. Csak biztosra megy. Olyan az egész, mintha éppen ott akkor csak véletlenül jutna eszébe ez-az, aztán meg valami egészen más, csapongva konferálja egymás után az egyes blokkokat, mintha csak ott találná ki, mit kell kérdezni, mi következik, kit kell beszólítani, kivel akar telefonon beszélni. Mintha saját maga sem tudna semmit előre. Pedig minden remekül meg vein szerkesztve, rendezve. A közvetlen telefonvonal vidékről és Törökországból remekül működik, a néhai hathármas angol-magyar mérkőzés vesztes hőse, az akkori angol hátvéd mintha éppen most érkezett volna a repülőtérről, és Körmendi János is felkészülten toppan be percre pontosan elmaradhatatlan humoreszkjével és humorával. Csak a bejátszások alatti félhomályban, miközben szinte minduntalan a kevéske díszletbútort rendezgeti, látszik, láthatja, ha valaki jól figyel, milyen erősen koncentrál, memorizál, készül a nagy mágus. Rezignáltan papírok között matat, lapozgat oda-vissza, integet az asszisztenciának, irányítja a műszakot, a szereplőket, és egyetlen mozdulatára pontosan annyi szék kerül egymás mellé, amennyi szükséges a következő produkcióhoz, ugyanaz a kellék kerül elő, amely valakinek a továbbiakban fontos lesz. Aztán újra férjy gyullad. Kapásból, hibátlanul saját maga fordítja az angol beszélgetést oda-vissza, viccel, fesztelenül nevetgél, jóízűen élcelődik, csipkelődik és játszik. Az ember elfelejti, hol van. Otthon érzi magát. És a felszólításra önkéntelenül magasba ugrik a kezem. Mikor Vitray kiválaszt a játékra, legjobban én lepődöm meg. Megijedni, begyulladni nincs időm. A pár perces játék háromlépcsős dupla vagy semmi sodra arra sem elég, hogy az idegesség átfusson az emberen. Azóta is legkedvesebb három szavam a rőzse, lakás és zápor, amelyek 8 000 forintot érnek. De a valódi érték nem ez, hanem maga az élmény, az emlék, hogy az ember a legnagyobb játékmesterrel játszhatott. Minden idők legnagyobb mókamesterével, a Magyar Televízió kétségtelen legszínesebb, leg... leg... legsztárjával. Akivel eltölteni az estét a legjobb szórakozás. Majdnem 11 óra, mikorra kihunynak a fények. Az előcsarnokban felveszem a megadózott nyereményt, és sietek az utcára, hogy legalább két mondatot válthassak Vitrayval. Majdnem legutolsónak távozik. Már magánember. Kezet nyújt, és úgy társalog, mintha naponta találkoznánk. Aztán elveszik a Nagymező utca tolongásában. Elég későn jut eszembe, amivel a legelőször kellett volna kezdenem, így most pótolom a mulasztást: Kedves Vitray Tamás! Köszönöm a belépőt! Beke István
