A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-11-13 / 46. szám
SZABADIDŐ Mi lesz, ha végképp megőrülnek a szelek és viharok? Vajon mennyit "bolondít" az ember a már enélkül is elég szeszélyes évszakokon? És egyáltalán: lehet, hogy az utóbbi években ránk tört hőhullámok és pusztító árvizek csupán szelíd előjelei egy minden képzeletet felülmúló, katasztrofális éghajlatváltozásnak? Felmerül a kérdés, hogy vajon a múltban is voltak-e ilyen szélsőséges jelenségek, vagy pedig a mostaniakat kell tényleg rendkívülinek tekintenünk? Az ilyen kérdésekre a klimatológia, a hosszú távú éghajlati jelenségekkel és azok változásával foglalkozó tudományág próbál választ adni. Az utóbbi évek szélsőséges jelenségeit összeveti régmúlt korok éghajlati szenzációival. mennyi fronton egyszerre jelentettek nehézséget Vagy akár tekintsünk vissza mélyebben a múltba, az 1338 és 1347 közti időre, amely a feljegyzések szerint az európai időjárás-történet igazán apokaliptikus korszaka lehetett: 1339-ben akkora sáskajárás volt, amelyet csak a jelenkor észak-afrikai katasztrófájához hasonlíthatunk; 1342-ben hatalmas árvizek voltak, 1345-ben a nyár különlegesen hideg volt, az 1347-es nyár pedig mindmáig a leghidegebb. A nagy pestisjárványokat ma többféle-BOLOND SZEL FUJ A berni egyetem földrajzi és történeti intézetében végzett kutatómunka elsősorban az utóbbi évtizedek klímájának rekonstruálására irányul, mert lehet, hogy a múlt hasonló eseteinek elemzéséből kirajzolódik a jövő éghajlati fejlődésének iránya. A munkában rengeteg, többé-kevésbé közvetlen éghajlati adatot dolgoznak fel. Ezek elsősorban svájci és európai adatok, és körülbelül 1750 óta rögzítik a hőmérsékletre és a csapadékra vonatkozó értékeket. A világviszonylatban megbízható értékek 1860 óra állnak rendelkezésre. A korábbi évszázadokról viszont csak közvetett adataink vannak — a krónikák feljegyezték a nagy viharokat, az árvizeket és aszályokat, a nyári fagyokat és téli rügyfakadásokat. Sokat elárulnak a jobbágyi szolgáltatások feljegyzései is — hiszen például a leadott tizedből és kilencedből kiderült, hogy milyen volt a termés, milyen idő "járt" tavaszon a búzára, nyáron pedig a szőlőre. Az információkat különleges adatbankba gyűjtötték és értékelték. így sikerült összeállítani Európa 1525 és 1800 közötti időszakának hőmérsékleti és csapadékigényét, pedig akkoriban senkinek sem jutott eszébe ilyen értékeket mérni és följegyezni. Készül már egész Közép-Európa teljes, sok évszázados éghajlati rekonstrukciója is. Az újabb vizsgálatok szerint ilyen enyhe tél legfeljebb 1529/30-ban, 1606/07-ben és 1821/22-ben volt Európában. Viszonylag enyhe telek voltak ugyan máskor is, de nem ilyen nagy területen, és ilyen magas hőmérséklet sem járt még együtt ilyen kevés csapadékkal. Az enyhe és nedves, valamint a hideg és száraz telek ugyanis megszokott "műsorszámai" éghajlatunk "repertoárjának", de a meleg és egyúttal száraz telek rendkívül ritkák. Az elzászi krónikások följegyezték, hogy 1529/30-ban az emberek egész télen nyári ruhában jártak, és hogy március elején már virágzott a cseresznye. Ami Svájcban elég nagy szó... Hasonló dolgokat ír Renward Cysat luzerni krónikás az 1606/07-es télről: "Nem fagyott be a tó, hó alig esett, s nem is maradt meg, állandósult a tavaszias és nyárias időjárás, zöldség és virág nyüt, a kertekben zöld maradt a fű... csöndes és viharmentes volt az idő és csak ritkán jött egy kevés eső vagy hó." Valami hasonló történik a sorozatosan száraz és meleg nyarakkal századunk hetvenes évei óta. Ezekben az években nem tapasztaltunk ugyan szárazsági rekordot (mint 1911-ben, 1921-ben és főleg 1947-ben), ám az egy évtizeden belül meleg nyarak ilyen halmozódása a késő középkor óta nem fordult elő. Viszonylag meleg nyarak a XVIII. század utolsó évtizedében is voltak, ám ezek a "sorozatok" régiónként csak három-hat évig tartottak. Nagy területekre kiterjedő ilyen kánikulasorozat viszont sehol sem volt az utóbbi öt évszázadban. Sokkal nehezebb feltárni az utóbbi tíz esztendő nyári viharainak történelmi összefüggéseit. Viharok ugyanis mindig voltak. Az esetleges feljegyzésekből ("dörgött-villámlott...", "fákat csavart ki a szél", "a pap szamarát agyonvágta a mennykő" stb.) azonban szinte lehetetlen objektív képet kapni a "rossz" időjárásról, így az összehasonlítások lehetősége is korlátozott. Közép-Európa éghajlata igen jelentős ingadozásokat produkál. Az évi átlagos hőmérséklet Svájcban például nyolc D-fok, ami az egyik esztendőben hét, a másikban kilenc is lehet. Ez a különbség a laikus számára nem sokat jelent, ám az élet valamennyi területén (energiaellátás, mezőgazdaság stb.) egyértelműen érezhető. Rendkívül összezavarta a frontvonalakat például az 1816. évi különös nyár folyton esett, a hegyeket nyolcszáz méter fölött még augusztusban is hó borította, és végig nagyon hideg volt. Egész Közép-Európában nagyon rossz volt a termés — ami éreztette hatását a betegségek terjedésében, a gazdaságban és a politikában is. Egy másik, kétszeresen is harctéri példa: vajon hogyan alakultak volna a második világháború eseményei, ha az 1940—1943 közötti telek nem a leghidegebbek lettek volna 1781 óta? Olyan telek voltak ezek, amelyek megdermesztették egész Európát, és a hódító Harmadik Birodalom számára vajaképpen is összefüggésbe hozzák az időjárás alakulásával. A viszonylag enyhe telek például megkönnyítik a baktériumhordozó patkányok elszaporodását. Az egyes részletkérdéseket illetően viszont még nem tisztázott, milyen módon befolyásolta az éghajlat a pusztító pestisjárványokat, amelyeknek a lakosság csaknem harminc százaléka esett áldozatul. Az újabb kor (1781 —1980) éghajlati rekordjai a következők: 1869 jelenti egész Európában a legmelegebb telet, a leghidegebb tél pedig 1929-ben volt. A legszárazabb telet 1891-ben, a legcsapadékosabbat 1948-ban jegyezték föl. Az utóbbi tíz év nyarai hőségrekordot hoztak, a nagyon száraz és nagyon csapadékos periódusok váltakozásának legszélsőségesebb időszaka 1920 és 1930 közé esett. Ahogy azt az elmúlt évszázadok bizonyítják, éghajlatunk mindennek nevezhető, csak stabilnak nem. Egymást váltják a rövid és hosszú távú ingadozások. A rövid időtartamú és látványos szélsőségeket produkáló szakaszokat a lassú, általános változások elnyúló időszaka követi. A jégkorszak utáni legenyhébb fázis körülbelül Kr. e. 6000—4000 között volt. Ezután a hideg időjárás ötszáz éven keresztül tartó uralma Kr. e. 3500 táján Észak-Afrika és Közel-Kelet fejlett antik kultúráit életmódjuk megváltoztatására kényszerítette, és jelentős népvándorlást is okozott. Ezt követően hosszabb enyhe és rövidebb hideg időszakok váltakoztak A legutolsó lehűlés a XIV. században következett be, s enyhébb megszakításokkal a XIX. század közepéig tartott. Ez után a gyakran "kis jégkorszaknak" nevezett periódus után ma ismét a hőmérséklet emelkedésének "örülhetünk". S hogy az ember milyen hatással lesz a klimatikus viszonyokra, azt ma még nem lehet tudni. Nagyon valószínű, hogy nem csupán az időjárást, hanem az időjárás periodikus változását is megzavarhatja az emberiség, ha nem vigyáz. S hogy akkor mi következik? Nos, ezzel kapcsolatban is egyelőre csak annyi bizonyos, hogy vagy megfagyunk majd, vagy megsülünk. A HÉT 31
