A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-11-13 / 46. szám

Rabindranath Tagore

ÉGTÁJAK

A boldogság ígérete

Bár Kanti Csandra fiatal korában vesztette el feleségét, nem keresett magának új élettársat, hanem minden idejét a vadászatnak szentelte. Magas és karcsú teste szívós és fürge volt, tekintete éles, és keze soha nem hibázta el a célt. Falusi öltözetben járt, Hira Szingh, a díjbirkózó, Khán Sáhéb, az énekes, Miján Sáhéb és Chakkar Lál társaságában. Lézengő kísérőkben nem volt hiány.

Agrahayan hónapjában Kanti néhány vadásztársával együtt Naidighi mocsaras vidékén vadászott. Csónakkal jártak, és a szolgák csónakos hada elárasztotta a fürdőhely lépcsőit. A falusi asszonyoknak alig volt alkalmuk a fürdésre és vízhordásra: egész nap reszketett a föld s a víz a puskalövésektől, és minden áldott este muzsikájuk űzte el az álmot.

Egy reggel Kanti csónakjában ült, és kedvenc vadászfegyverét tisztogatta. Hirtelen vadkacsa kiáltásához hasonló hang riasztotta fel. Felnézett, s a vízhez közeledő, falusi leányt pillantott meg, két kiskacsával a karjában. A kicsiny folyónak itt jóformán nem volt sodra, a sok kúszónövény akadályozta sebes folyását. A leány a vízre tette a két kis madarat, és aggodalommal figyelte őket. Szemmel láthatólag a vadászok közelléte nyugtalanította, nem az, hogy a kacsák vadak.

Hamvas és érintetlen volt a leány szépsége, mintha éppen most került volna ki Visvakarmá műhelyéből. A korát nehéz lett volna megítélni. Alakja asszonyosan telt, de arcának gyermekien tiszta vonásai elárulták, hogy még nem ismeri az élet viszontagságait. Mintha maga sem tudná, hogy asszonnyá érett.

Kanti abbahagyta puskája tisztogatását. Úgy ült ott, mint akit megigóztek. Soha nem várta volna, hogy ezen a helyen ilyen arcot lát. De a leány szépsége talán jobban illett ebbe a környezetbe, mint egy pompás palotába. A bimbó is szebb až~ägon, mint az aranyvázában. A virágzó nádszálakon a reggeli napfényben ragyogott az őszi harmat, és a fiatal, szűzies,

tiszta arc ebben az üde keretben olyannak látszott Kanti elragadtatott szemének, mint egy templomi szentkép. Kálidásza elfelejtette megénekelni, hogyan szállt le néha-néha Siva hitvese, a hegyek királynője a fiatal Gangeszhoz, kiskacsákkal a karjában. S míg a férfi a leányt bámulta, az ijedten összerezzent, és halk fájdalomkiáltást hallatva, sietve megragadta a kiskacsákat, és keblére rejtette őket. A következő pillanatban elfutott a folyópartról, és eltűnt a közeli bambuszbozótban. Kanti körülnézett, és megpillantotta egyik emberét, aki töltetlen puskával célba vette a kiskacsákat. Kiugrott a csónakból, és csattanós pofont kent le az elképedt mókamesternek, aki a földön fejezte be a rossz tréfát.

Kanti tovább tisztogatta puskáját De a kíváncsiság nem hagyta nyugodni, és később behatolt a bozótba, amelyben a leány eltűnt. Amikor áttört a sűrűségen, egy parasztház udvarára ért. Első pillantásra látta, hogy a gazda jómódú: az udvar egyik oldalán pajták álltak, kúp alakú szalmatetővel, a másikon takaros tehénistálló, végénél jujubabokorral. A bokor tövében ült a reggel látott leány, megsebzett galambbal a kezében, könnyes szemmel; a madár sárga csőrébe próbált vizet csöpögtetni.

Egy szürke macska a leány térdéhez támasztotta elülső mancsait, és vágyakozva nézett a madárra, de mihelyt, túlságosan előrenyomult, a leány az orrára koppintva utasította rendre.

Ez a bájos kép, a déli csendben békésen pihenő parasztház udvarán, meghatotta Kanti fogékony szívét. A jujubabokor gyengéd lombjain keresztül gyűrűzve suhant a fény, s játékosan meg-megpihent a leány ölében. Nem messze egy tehén feküdt, és kényelmesen kérődzőit, farkával lustán csapkodva hajtotta el magáról a legyeket. Az északi szél halkan suttogott a közeli bambuszbozótban. S a leány, aki a folyóparton reggel az erdő királynőjéhez hasonlított, most a déli csendben a ház istenségeként jelent meg előtte, amint szánalommal telve egy szenvedő teremtmény fölé hajol. Kantit, aki puskával a kezében tört be a leány birodalmába, bűntudat fogta el. Tolvajnak érezte magát, akit rajtakaptak. Szerette volna megmondani a leánynak, hogy nem az ó puskája sebezte meg a galambot Míg ott állt, és azon tűnődött, hogy mit mondjon, a házból kiáltás hallatszott

— Sudhál

A leány felugrott

— Sudhál — hangzott újra a hívó szó.

A leány felkapta a sebzett galambot, és befutott a házba.

"Sudhá — gondolta Kanti —, mennyire illik hozzá ez a nóvl"

Visszament csónakjához, átadta puskáját egyik emberének, majd a ház elülső bejáratához ment. Egy középkorú bráhmant talált ott, békés, simára borotvált arccal. A ház előtt ült egy pádon, és imakönyvóből olvasgatott. Kanti a férfi vonásain a leány arcáról sugárzó jószívűséget vélte felfedezni.

Köszönt, s közelebb lépve, megszólalt:

— Szabad egy kis vizet kérnem, uram? Nagyon szomjas vagyok.

A bráhman buzgó vendégszeretettel fogadta, a padra ültette, majd bement, és kicsiny óntányéron cukrozott ostyát és ónozott korsóban vizet hozott

Kanti evett és ivott; azután a bráhman a nevét kérdezte tőle. Kanti megnevezte saját és apja nevét és lakhelyét.

— Boldog lennék, ha bármiben szolgálatára lehetnék, uram — tette hozzá, illendő módon.

— Sajnos, nem lehetsz szolgálatomra, fiam — felelte Nabin Banardzsi. — Csupán egyetlen gondom van.

— És mi az a gond? — kérdezte Kanti.

— Sudhá leányom miatt aggódom, aki felnövekedett (Kanti mosolygott, amikor a leány gyermekarcára gondolt), és még nem találtam neki megfelelő vőlegényt. Ha jól férjhez adnám, azzal teljesíteném a világ iránti kötelességemet. De itt, ezen a helyen, nincs hozzá méltó vőlegény, és nem hagyhatom abba istenem tiszteletét, hogy másutt keressek Sudhá számára férjet.

— Ha felkeresne engem, uram, csónakomban, beszélhetnénk leánya házasságáról.

Ezután Kanti elbúcsúzott, és viszszatért csónakjához. Később néhány emberét a faluba küldte, hogy a bráhman leánya után érdeklődjenek.

16 A HÉT