A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-11-06 / 45. szám
VAN DÓRI ÁSOK Határtalan utazás A Nagykürtösi járás iskolaügyi dolgozói, többségében pedagógusok az idén újból felkerekedtek, hogy rácsodálkozzanak arra a világra, amely tőlünk nem is oly messze, ezen a földgolyóbison virágzik és jólétet terem. Kétoldali szakszervezeti támogatással s 1300 koronás hozzájárulásommal azon kevés szerencsések közé sorolhatom magam, akik tapasztalhatták, "mi kék az ég, mi zöld a fü" napnyugat felé, mily óriások a svájci hegyek, tiszták a francia üdülők, vidámak az olaszok s milyen elesettek vagyunk mi, a "bukott szocializmus gyermekei". Annak, hogy hat ország érintésével utaztunk, okmányomban semmi nyoma. A határok lógiesítettek a szó szoros értelmében. Csupán a csehszlovák—osztrák határon időztünk keveset oda-vissza. Vadúzba, Liechtenstein fejedelemség fővárosába hajnali órában érkeztünk. A felkelő nap sugarai bearanyozták ragyogó tisztaságát. Az egy szem utcaseprő tessék-lássék lóbálta szerszámát, nem igen akadt söpörni valója. Hogy hol, mikor kerültünk át az országhatáron? Észrevétlenül történt. S elhagyva a virágoktól pompázó kis várost úgy közeledtünk a Bodeni-tóhoz, hogy gondos kezek nyomát viselő réteket, veteményeseket, takaros és virágos házakat, tárolókat, istállókat rengeteget láttunk, sorompót, vámost egyet sem! Idegenvezetőnk, aki zólyomi illetékességű tanárkolléga, lelkesedéssel kalauzolt el bennünket arra a helyre, ahol Húsz Jánost Zsigmond királyunk menlevele ellenére elégették. Mintha az időjárás is alkalmazkodott volna a szomorú emlékezéshez. Konstanz városa fölött beborult az ég, szemerkélni kezdett az eső, az ég esőkönnyeit hullatta. A város Németországban fekszik. Svájci területen elővárosa, Kreuzlingen található. Az "országhatáron" gyalog sétáltunk át a menetirány jobb oldalán. Ez volt csupán az egyetlen "szigorú szabály", amelyet betartattak velünk. Az eső Zürichben is kísérőnkké szegődött. A nyüzsgő városi élet, a tülekedő járművek, a pazar kirakatok látványa azonban elmosta az időjárás okozta rossz hangulatot. Számtalan látnivalója közül alig egy—kettő megtekintésére futott időnkből. Szálláshelyünk a német precizitás, a takarékosság és az igényesség iskolapéldája lehetne. Mindennek az embert kell szolgálnia (mégha diák is az illető), semmi sem funkciótlan. A diákszálló minden vendégének pl. két kulcsot adnak: egyet a folyosói, egyet a szobaajtóba. Aki feledékeny és nem viszi magával szobája kulcsát mondjuk az illemhelyre (mely mellesleg oly tiszta, hogy lelkiismeretfurdalást érez az ember használata után...) az kizárja magát a szobából éjszakára. Ez történt vezetőnk férjével is. Pedig de jól esett a hosszú fárasztó utazás után végre kinyújtózni az egyszerű berendezésű, de tiszta szobában! A mosdóban gombnyomásra működésbe lép a zuhany s kis idő elteltével önműködően eláll. Pazarlás kizárva! Zürichtől búcsút véve a Mittellandot átbóbiskolva érkeztünk meg a reformáció fővárosába, Genfbe. Zürichben német beszéd ütötte meg fülünket lépten-nyomon, Genfben a dallamos francia volt az uralkodó. Lám, egy ország kebelén belül milyen jól megfér egymással két nyelv, sőt akár négy is (az olasz és a retoromán is hivatalos nyelv). Ráadásul mindnyájan büszkék svájdságukra, dehogyis cserélnének németországi némettel, franciaországi franciával, mikor nekik Svájc az otthonuk, a hazájuk! A jól öltözött, derűs genfiek városában ínycsiklandozó falatok látványa-illata, kísér sétámon, a vendéglők teraszairól virágzuhatagok csábítanak maradásra, szökőkutak, virágóra, a tó szelíd hullámzása kínál hátteret a fényképezésre, történelmi és irodalmi sétára biztatnak eddigi ismereteim a városról. Egy nyugati körúton ide tévedt keleti turistának azonban kevés az ideje. Marad a romantikus utcák zártságából kitörő kis Notre-Dame templom megkeresése, ahol Kálvin János tanait hirdette, a reformáció emlékművének megtekintése (ahol a mi Bocskaynkra a szlovák idegenvezető is felhívja a kollégák figyelmét — de jó érzés!), és természetesen a Népszövetség egykori fehér székháza az Arianaparkban... A szikrázó napsütésnek vagy a franciák életvidámságának köszönhetően? Nem tudom. Mindenesetre jó volt e<jy délutánra genfinek lenni. S jó volt svájcinak lenni másfél napra! Mert nem köteleztek nyelvet tanulni, mégis tanultam. S nem éreztem, hogy én csak vendég, idegen elem vagyok a nemzet testén, betelepült, betolakodó. Más nyelvű! Nem! Soha azelőtt nem jártam arra felé. Mégis otthoni érzés fogott el! S mialatt hosszan ereszkedtünk le az Alpok hágóin Grenoble felé, az újból fennkölt hegyóriások látványa eszembe juttatta az elóző napon látottakat. A cégek, gyárak, üzemek, de a parasztgazdaságok udvarán, épületein is lengette a friss alpesi szél a svájci nemzeti lobogót. Ünnep sem volt tudtommal. Lengedezett nem hivalkodásból, nem is mihez tartás végett (mint nálunk!), hanem csak úgy, természetesen... Észre sem vettem: autóbuszunk a grenoblei drótkötélpálya alatt landolt. Országhatárnak ismét semmi nyoma. Ki hiszi ezt el nekem? Útlevelem is mentes a pecsétektől. Esti séta a fényes belvárosban Stendhal szülőházáig s egy különleges utcai illemhely felfedezése (két ellentétes félköralakú építmény) az igaz élmény. Besötétedett. Az lsére partja benépesült. A vendéglők teraszai megtelnek pihengető, vacsorázó emberekkel. A mi tarsolyunkban is van még konzerv, pástétom... A Földközi-tenger fölött dereng az ég. Alattunk alszik a város, sós hullámok illatát hozza a parti szél, felettünk az autópályán el-elsuhan egy-egy pazar gépkocsi, megrakott kamion. A pihenőhely tiszta kövezetén gémberedett tagjainkat nyújtóztatjuk. Csodálatos panorámával fogad a francia riviéra. Mégis megérte! Lift, majd mozgólépcső szállít a félsziget felszínére s kitárulkozik előttünk Monaco. Egy álom! Virág, virág, virág mindenhol... Friss levegő, nyugalom, varázslat. Fügefa, agavé, kaktuszköltemenyek, leándererdő, s ki tudná mind felsorolni az ezernyi pompás dísznövényt! Törölgetjük szemünkből a csipát (pedig reggel tisztálkodtunk!). Hát létezik ilyen csoda? Semmi kétség: létezik. Fel sem ocsúdunk a nagy csodálkozásból, amikor az üvegtetős hegyoldalak olasz tengerpartján közeledünk San Remo felé. Közben lennie kellett egy országhatárnak, ugye? Valóban volt. Egy alagút végén lelassított autóbuszunk. A határőrforma kislegény bordó leánder hűvöséből integetett a kezével a lassuló személyautósoknak: "Tovább! Tovább!" Ennyi történt a francia—olasz határon... Savonában fürgén fut előttünk a kis Fiat, autóbuszunk nehezen vonszolja magát fel a maredek,_ hajtűkanyarokkal tűzdelt, hajmeresztőén keskeny kaptatón. Nagy megkönnyebbülést érzünk valamennyien, amikor végre a szép kilátással kárpótló turistaszállásra érünk. Ismét egy nyugodt éjszaka elébe nézünk. Kiadós a vacsora is (a fene gondolta a kecsupos makaróni tálalásakor, hogy átlátszó vékonyságú hússzelet és gyümölcsdeszert is tartozik még a menühöz, különben nem triplázott volna az éhes társaság a makaróniból!). Frissen, kipihenve ébredünk, ízlik a szerény reggeli, a főnök még teával is ellát az útra. Szácjuldva tesszük meg a távolságot Milánóig, ahol a Dóm, a Galéria és a Scala érdemli ki becses figyelmünket, hogy aztán tovább száguldjunk Velencéig. Késő délutánra jár az idő. Bolyongunk a szűk sikátorokon, ődöngünk a Rialton, a Szent Márk téren... Méreg drágán pizzát fogyasztunk (ha már egyszer itt járunk), számoljuk a kevéske pénzünket, mire futja még. Még? Egy sörre talán. A sör lefolyik torkomon, a hajó el .az orrunk előtt. Lemaradunk a feleségemmel. Mi lesz velünk? Idegenvezetőnk majd vízbe ugrik értünk (igazán szép tőle!), úgy kiáltja felénk: a következő 34-essel kövessük őket. Jön a 34-es. Ki nézi honnan s merre tart a rragy izgalomban? Rászállunk. Pechünk van: ellenkező irányba siklunk. A hajókalauz vigasztal. Egy szót sem értünk ugyan olaszul, de tekintetéből ezt olvassuk ki. A Lidóról újabb hajóval jutunk vissza kiindulási pontunkhoz. A kalauznőt könyörgő magyarázkodásunk nem hatja meg. Potyautasoknak tart, kár a szép magyar beszédért, úgy sem érti. Kérlelhetetlen, políciával fenyeget. Hm. Az igazság kalandosabb, de hosszadalmasabb lenne. Következtetés: ne várakoztassuk meg útitársainkat, számoljuk le a "büntetést". 5800 lírával könnyebbül meg a bukszánk. Borítsunk rá fátyolt! De az esti fényárban úszó Canal Grande-i hajóutunk (egy következő 34-sel) felejthetetlen marad így is... Egyéb említést érdemlő esemény nem történt velünk. Az utasok többsége szlovák kolléga volt. Egyetértés, tolerancia uralkodott köztünk az öt nap alatt. Igaz, mi magyar pedagógusok tízen az autóbusz hátsó részében kaptunk kijelölt helyet. A kilátás és a rálátás a nyugati civilizációra azonban onnan is tanulságos volt. Mert nem az előttünk ülőket követtük, hanem a fejlett világot: figyelemmel. URBÁN ALADÁR A HÉT 5
