A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-30 / 44. szám
GYERMEKEKNEK Hajnalban vadlibák húztak át a kert fölött. Alacsonyan röpültek, s hát látták, hogy az almafán egy alma búslakodik, árváskodik egyes-egyedül. Teljesen zöld volt. — Hát te még itt vagy?! — kiáltottak rá. — Nem tudod talán, hogy mögöttünk hószárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Egy-kettő, bújj a kamrába! Szegény alma nagyon megrémült, és ijedtében még jobban elzöldült. Mitévő legyen? Hiszen ment volna ő szívesen a kamrába, de nem szedték le, mivel olyan halvány az orcája. — Szól, szól, lökj le, kérlek, a földre! — könyörgött. A szól jól szem ügyre vette az almát. — Nem vagy még elég piros — dörmögte —, de hát semmi közöm hozzá. Ha úgy kívánod, lelöklek a földre. Jó nagyot fújt, és megrázta az almafát. Az alma lepottyant, és hosszan gurult a fűben. Épp arra ment a kerti manó. Pókhálóból volt a zekéje, nagy, kerek szalmakalapot viselt a fején. Megbotlott az almában. — Hát te mit keresel itt? — kiáltotta. — Nem tudod talán, hogy a vadlibák mögött hószárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Bármely pillanatban beronthat a kertbe. Gyorsan bújj a kamrába! — Bújnék én édes örömest — mondta az alma —, de nem tehetem. Nincs még pír az orcámon, nem akarnak befogadni. — Hát ezen igazán könnyű segíteni! — kacagott fel vidáman a kerti manó. — Várj csak egy cseppet! Száraz fűszálakból fürgén ecsetet kötött, arany napsugarakat olvasztott egy kettétört mákfejbe, jól elkeverte frissen szedett hajnali harmattal, s gyönyörű kicsattanó pirospozsgásra festette a sápadt alma pufók orcáját. — Köszönöm, köszönöm! — hálálkodott az alma, és felderült. Hevert a szép piros alma a fűben. Gyerekek jöttek á kertbe, észrevették, odaszaladtak. — Nézzétek, milyen gyönyörű almai Gyorsan felkapták, vitték a kamrába, szépen beillesztették a többi alma közé, a polcra, s hát egy se volt oly szép, ő volt mind között a legnagyobb, legkövérebb, legpirosabb, leggyönyörűbb! Vidáman kuksolt a polcon. Jöhet már a tél! (Lengyel népmese) Z. NÉMETH ISTVÁN Vágtató Hintaló, hintaló, olyan fehér, mint a hó, előre, hátra, hó! egy helyben vágtató, repítő, nyerítő, jó kedvre derítő, gyí, te gyí! mint a nyíl, mint a nyúl, két szeme, mint a tűz úgy kigyúl, nyinyeréz, nyihaház, szűk neki ez a ház! MARTTI HAAVIO Mormogott, tárogatott egyszer a Kunkorifarkú Disznó az erdőszélen. Arra járt a Ravasz Róka is, hozzá menve megszólította: — Jól szolgál a hallásod, Kunkorifarkú? — Kitűnően hallok — szólt a disznó. — És a látásod is kitűnő? — kérdezte a róka. — Azzal sincs semmi bajom! Erre aztán fogadtak egy véka árpában, hogy ki látja meg előbb másnap reggel a nap felkeltet: ugyanis annak jobb a látása. Mindketten lefeküdtek a maguk módján: róka az erdőben fejjel keletnek, disznó a dombra heveredve farral napkeletnek. Reggel a disznó vette észre, hogy a szemben lévő fák koronája pirosodik, erre odakiáltott a rókának: — Ébredj, Ravasz, kel a nap! — Hogy láthatod, hogy kel, hisz farral fekszel keletnek? — Áfák koronája a naptól pirosodik! — felelte a disznó. így ő nyerte meg az árpát. Főzött belőle kását, s meg is édesítette. Úgy jóllakott vele, hogy a füle is kétfelé állt. Finnből fordította: Szabó Zoltán ‘•A'n.Ace q Az bizony, mert ezekről a kutyás képekről kell kibogarászni, hogy a rajzoló hány különbséggel volt képes megalkotni a másik képet? A helyes megfejtők között egy gyermekkönyvet sorsolunk ki. A HÉT 27
